Shiv Kumar Sharma

Pandit Shiv Kumar Sharma: Úgy örülök, hogy végre eljutok Magyarországra! 1969-ben hívtak egy iráni fesztiválra, ahol a Santur minden távoli és közeli rokona szerepelt. Akkor találkoztam először a magyar cimbalommal. Egyből lenyűgözött a magyar zenészek költőisége és virtuozitása. Azóta szeretnék eljutni Magyarországra, hogy saját közegében ismerhessem meg a hangszert és a magyar zenét.

Tóth Szabolcs: Biztos lesz rá lehetőség! Én viszont kíváncsi vagyok, hogy hogyan szerette meg a zenét, hiszen Ön híresen boldog muzsikus?

Apám, Pandit Uma Dutt Sharma nagyszerű zenész volt. Pandit Bade Ramdas-tól tanult Benáreszben. Kiválóan énekelt Dhrupad, Khyal, Thumri és más indiai stílusokban is. Könnyen magával ragadott az a szeretet, ahogyan zenélt és már egészen fiatalon én is belefeledkeztem a zenélésbe. Néha anyámnak kellett figyelmeztetnie, hogy ennem is kell.

Akkoriban milyen hangszeren játszott?

Öt éves koromtól kezdve énekelni és tablázni tanultam. Annyira lenyűgözött a ritmusok világa, hogy egész nap csak a trükkökön járt az eszem. Később játszottam harmóniumon és hegedűn is, de alapvetően ritmusban gondolkodtam. Nagyon fiatalon játszhattam az All India Radio gyermekprogramjában, de pár évre rá már állandó kísérője lettem a Jammu államba látogató világhíres klasszikus zenészeknek. Így szerepelhettem egy színpadon Begum Akhtar énekesnővel, Ustad Bade Ghulam Ali Khan énekessel, vagy Pandit Ravi Shankarral is. Ez nagyon hasznos volt számomra, mert minden stílust másképpen kell kísérni. Tulajdonképpen ezeken a koncerteken tanultam meg igazán, hogy hogyan működik a zenei kommunikáció.

Ez még a Santur-ral való találkozása előtt volt, ugye?

Igen. Apámat, aki az All India Radio zenei igazgatója volt egy időre áthelyezték a Srinagar Rádióhoz, ahol egy szúfi zenekarban hallotta a Santur-t. Amikor hazalátogatott, hozott magával egy hangszert és azt mondta: Ez lesz a Te hangszered! Bár csak 13 éves voltam, gondolhatod, mennyire elképedtem, hiszen nekem a Tabla volt a hangszerem, amit nagyon szerettem. Ráadásul nem is tetszett az új hangszer. Nem értettem, hogy apámat mi nyűgözte le ennyire. Mégis ettől kezdve nap mint nap órákig próbálgattuk a Santur lehetőségeit. Korábban ugyanis ez csak egy kísérőhangszer volt. Nem volt meg a technika, hogy elnyújtott hangok, vagy épp több hangból álló frázisok harmonikusan megszólaljanak rajta. Ki kellett találni, hogy hogyan lesz ez a hangszer alkalmas az éneklés díszítéseinek megszólaltatására. Ezek olyan alapvető technikák, amik nélkül nincs klasszikus hangszer az indiai színpadokon. Apránként megváltoztattuk a Santur játéktechnikáját, a hangszer felépítményét, hangolását. Gyakorlatilag újjáalakítottuk a hangszert. Közben múltak az évek egyre jobban éreztem a Santur lehetőségeit, míg végül már mindent le tudtam játszani a hangszeren, amit apám énekelt. Ez persze nem azt jelenti, hogy a hangszer hangja ugyanolyan, mint az emberi hang, hanem, hogy minden hangszer és így a Santur is képes valamilyen sajátos, a hangszerre jellemző módon reprodukálni az éneklés technikáit. Egy nap azt mondta az apám: Le kell szerződnöd az All India Radio-hoz, hogy megélhess a zenélésből! Ez a mai napig élethosszig tartó szerződést, vagyis biztos megélhetést jelent. Nem tudom, miből merítettem bátorságot, de azt mondtam neki: Nem! Inkább elmegyek Bombay-be és híressé teszem a Santur-t.

500 rúpiával a zsebemben indultam útnak. Mindössze 2 embert ismertem Bombay-ben. Az egyik koncertszervező volt, a másik a filmiparban dolgozott. 1960. június 1-én a végtelen hegyek világából elérkeztem a végeláthatatlan utcácskák világába. Jó ideig nem találtam a helyemet, de az isteni gondviselés mindig megsegített. Dr. V. Shantaram a Bollywood-i filmipar egyik zeneszerzője hallotta egy koncertemet és elhívott próbafelvételre. Így lettem a nagy sikerű Jhanak Jhanak Payel Baje, India első színes filmjének zenésze. Volt a filmben egy szólódarabom is, amit meghallott a HMV lemezkiadó igazgatója és azonnal szerződést kínált nekem. Így jelent meg az első szólóalbumom. Csakis az isteni gondviselésnek köszönhettem a sikeremet! Ekkoriban értettem meg, hogy a spiritualitás, amiről annyit beszélt az apám, és ami annyira áthatotta a gyerekkoromat, nem pusztán a szavak szintjén van jelen az életben. A pályám kezdetén annyira összefonódtak az események, amit már nem tudtam a véletlenek sorozatával megmagyarázni. Megéreztem egy magasabb hatalom jelenlétét a világban.

Hogy lehetne másként megmagyarázni, hogy egy semmiből érkezett, ismeretlen fiatalember zenéje ennyi helyre eljutott Indiában? Ez volt az indiai film aranykora. Mindenfelé játszották ezeket a dalokat Bombay-től Kalkuttáig. Az emberek megismerték és elismerték a Santur-t.

Élvezte a sikert?

A függetlenséget élveztem. Azt, hogy egész nap azzal foglalkozhattam, amivel csak akartam. Jógát gyakoroltam, vagy Santur-on játszottam. Ez még a feleségemet is meglepte. Nagyon nehezen tudta elfogadni, hogy hozzáment egy brahmin család gyermekéhez, aki látszólag szertelenül éli az életét és a napja java részét pizsamában tölti, vagy épp egész éjszakára eltűnik. Éjjel voltak ugyanis a filmzenei stúdiófelvételek.

Akkoriban sokat kísérleteztem a hangzással, így nyerte el a hangszer a mostani formáját. A húrkészlet kromatikussá tételével alkalmas lett a Santur, hogy akár egymás után más és más rágák szólaljanak meg rajta. Ez nagyon nagy segítség volt, hiszen a korábbi Santur-on akár mind a 100 húrt, mert pontosan 100 húr volt rajta, újra kellett hangolni egy zenemű után. Már évtizedek óta semmit nem változtattam a hangszeren, ami azt jelenti, hogy a Santur, amin ma játszom, elnyerte az általam elképzelt legjobb formáját. Persze ez nem az én érdemem. Én csak egy parányi eszköz vagyok Isten kezében.

Hogy éli meg a spiritualitást az életben és a zenében?

Minél többet játszottam, annál inkább megéreztem a csend jelentőségét a zenében. Elkezdtem keresni a csendet magamban is. Megértettem, hogy a zene egy nagyon különleges lehetőség a spiritualitás megélésére. A zene úgy egyetemes, hogy túl van valláson és nyelven, mégis hidat tud képezni a kultúrák között. Apám azt mondta: Ha minden családban lenne egy zenész, akkor nem lenne ennyi öldöklés a világban. A zene megtanítja az embert az együtt gondolkodásra és az együttérzésre. A zene a béke eszköze.

Búcsúzás után, már az ajtóban újra megkérdezi: Gondolod, hogy lesz lehetőség Magyarországon, hogy megismerkedjek egy magyar cimbalmossal?

© Tóth Szabolcs