Sarod


Tóth Szabolcs: Európa felől nézve az indiai klasszikus zene egy végtelennek látszó óceán. Mi a jellemzője az Ön iskolájának, a Shahjahanpur Gharana-nak?

Arnab Chakrabarty: Egyike a ma élő három sarod hangszeres iskolának. A másik kettő: a Maihar Gharana és az ún. Banghas iskola. Ez utóbbi a Shahjahanpur Gharana egyik leszármazása, bár ezt ők pont fordítva gondolják, minden esetre a két iskola azonos gyökerekből táplálkozik. Ez a két iskola az afgán rebab-játékból fejlődött ki, amelyet zsoldos katonák hoztak Indiába 2-300 évvel ezelőtt. Később a zenéjük alkalmazkodott az indiai előadási stílushoz.


a rebab

Ez időben Afganisztán az indiai kulturális vonzáskörhöz tartozott, ami azt jelentette, hogy az általuk megszólaltatott zene rága alapú muzsika volt, bár a dalok legtöbbje afgán népi dallam volt. A rebabjátékból következően a kezdeti sarod játék leginkább a jobb kéz pengetési technikájára koncentrált, vagyis kevésbé volt fontos a dallamkifejtés kifinomultsága. Az elmúlt 150 évben azonban egyre inkább a dallam irányába mozdult el a sarodjáték. A múlt században a Shahjahanpur Gharana nagyszerű mestere, Radhika Mohan Maitra bámulatos módon kezdte el alkalmazni az indiai klasszikus zenére jellemző díszítési formákat, miközben a jobb kéz technikája mit sem veszített bonyolultságából.


Radhika Moham Maitra

Sharan Rani írt egy könyvet a Sarod-ról, amiben azt próbálja bebizonyítani, hogy ez egy eredendően indiai hangszer és a története legalább 2000 évre nyúlik vissza.

Minden olyan próbálkozás, ami az indiai hangszerek bármelyikét is ilyen történelmi távlatokba helyezi, teljes mértékig kitaláció. Semmilyen bizonyítékunk nincs arra, hogy hogyan néztek ki az ókori hangszerek. A kor, amúgy virágzó kultúrája és legfőképp az írásbeliség egy szűk társadalmi réteg kezében összpontosult. A zenészek, a zene jellegéből következően nem voltak ennek a rétegnek a tagjai. Ezért nincs sok írásunk a zene őstörténetéről.

A sarod iskolák egyik központi kérdése, hogy ki rakta először az afgán rebab-ra a fém fogólapot, aminek a segítségével meg lehetett szólaltatni az indiai zene jellemző, a vokális zenéből következő díszítéseket, vagyis a hangszer ettől vált klasszikus indiai hangszerré.

Nem hiszem, hogy ebben igazságot tenni. Azt talán meg lehet mondani, hogy ez mikor történt. kb. a 18. század végén. Leginkább egy könyvre támaszkodhatunk, amelyik ehhez az időhöz a legközelebb jelent meg. Ez Muhammad Karam Inam Khan által írt Ma’dan al-Musiqi (1925). Ez megemlíti a rampuri udvarból, Benáresz kashi maharádzsa udvarába érkezett rebab-játékosokat, akiknek nagy frusztrációt okozott, hogy a város párás légköre teljesen használhatatlanná tette a hangszerüket. Ezért a fa fogólapot fémre cserélték, illetve a bélhúrokat fémhúrokkal váltották ki. Hamarosan az ország minden rebab-játékosa követte a példájukat.

Hogy emlékszik a mesterére, Kalyan Mukherjea professzorra?

Már vagy 20 éve gyakoroltam a hangszeremen, amikor ismeretlenként megkerestem. Korábban tanultam Budhadev Das Gupta-tól, aki szintén, Radhika Mohan Maitra tanítványa volt. Kalyan Mukherjea hatására kezdett igazán kibontakozni a zeneiségem, miközben a lényeg, vagyis a Radhika bácsi által kikísérletezett zeneiség, ami számomra a legfontosabb volt, ne sérüljön. Az első alkalommal nagyon tartottam tőle, mert bár nagyon alacsony ember volt, hihetetlenül erős bariton hangja volt, amihez mindössze egy bokszeralsót és egy botot viselt, ami egyfelől a járásban segítette, másfelől pedig a látásban, hiszen addigra már csak a tárgyak körvonalait volt képes észlelni. Nagyon viccesnek találta, hogy egy „vak nyomoréktól” akarok zenét tanulni. Aztán meghallgatta a játékomat és nagyon kedves szavakkal illetett. Mint később kiderült, ezt csak azért tette, mert azt gondolta, hogyha elmondja az igazat, hogy mit gondol a játékomról, akkor soha többé nem jövök el hozzá. Két nap múlva megint elhívott magához és megittunk együtt pár pohár whisky-t, ami az ő világában azt jelentette, hogy barátjának fogadott. Kitűnő humora volt, mintha Terry Pratchet és Duglas Adams-t oltanák egy zenészbe.


Kalyan Mukherjea

Mi volt a tanítási módszere?

Meghallgatta, amit már tudtam és folyamatos apró javításokkal még egyedibbé, még inkább a Shahjahanpur Gharana játékának megfelelővé tette. Lassan megértettem, hogy egészen a kezdetekig visszamentünk és a legelejétől tanultam újra a zenét és a zene történetét is. Fantasztikus hallása és memóriája volt. Képes volt meghallani, hogy pár méterrel arrébb melyik ujjammal szólaltattam meg egy adott hangot a Sarod-on. Sokszor elemeztük a különböző zenészek játékstílusát, illetve az egyes rágák megszólaltatását.

Van az ön iskolájára jellemző rága?

Tulajdonképpen Buddhadev előtt nincs rögzített zene az iskolánkból. Kalyan Mukherjea-nek is csupán egyetlen felvétele maradt fenn. A személyes beszélgetésekből azt tudtam meg, hogy mik voltak Mukherjea professzor kedvenc rágái. Ilyenek a Kalyan típusú rágák, mint a Kedar variációi, mint pl. Chayanat, Kamod, Hamir, illetve olyan ritkán hallható rága, mint például a Malun Kedar. Még alkotott is rágát, amit Arun Kedarnak nevezett el az édesapja Arun Mukherjea után. Nagyon szerette a Kanada típusú rágákat, mint a Kanada, Husseini, Sahasha, Suha, Sugrai Kanada.

Radhika legnagyobb erőssége az volt, hogy képes volt minden egyes rágának a nagyon egyedi jellegét megszólaltatni. Ezt a zeneiséget leginkább két tanítványa vitte tovább. Az egyik volt Kalyan Mukherjea, a másik pedig Narendranath Dhar, aki a lucknow-i Bhatkande Egyetem Zenei Tanszékének vezetője.

A nyugati zenészek próbálják a maguk elvei alapján leírni és megérteni a rága rendszerét. Van, aki egyszerű skálaként értelmezi a rágát, mások modális zeneként, megint mások egy előadási rendszerként írják le. Ön milyennek látja a rágát?

Természetesen minden rágának van egy hangkészlete és ezen a hangkészleten belül van egy jól meghatározható hierarchia, hogy melyik hangot mikor és milyen gyakran, illetve pontosan milyen módon szólaltatjuk meg. Ezekre rakódik rá az egyes rágára jellemző díszítési jelleg. Talán az előadási rendszer a legpontosabb leírás, hiszen az előbb vázolt rendszerre rárakódik egy nagyon jól kimunkált előadási szisztéma, ami egyfelől a rága hangrendszerének részletes és gazdag kifejtését tartalmazza, másfelől pedig a hallgatóságot is szórakoztatja. A rendszerből következően az is fontos, hogy az oktáv alsó, vagy felső tetrachord-jára koncentrál a rága. Ezért is lehet, hogy ugyanazzal a hangkészlettel, de más hangsúlyrendszerrel teljesen különböző érzetű zenét hozunk létre. Például Sohini és Purya két ilyen hasonlóan különböző rága.

Le tudja valahogy írni ezt az előadási rendszert?

Ahhoz, hogy valaki elmélyedjen ebben a zenében kiváló zenei ízlésre van szükség. A zeneiség megértéséhez azonban ismerni kell az egyes rágák jellemző frázisrendszerét. A kreativitás legmélye abban rejlik, hogy ezeket a minden zeneértő által ismert frázisokat milyen módon tudod beépíteni az előadásodba, illetve hogy hogyan tudod kitölteni a köztük terülő csendet.

Miben különbözik az eltérő iskolák által használt Sarod?

A hangszer alapfelépítményében 4-5 fő dallamhúrja van, melyeken felül két húr a tonikára, kettő pedig a tonika oktávjára van hangolva. Ehhez adódik még a 9-11 rezonáns húr. A test korábban jóval öblösebb volt, domború hátlappal. Allauddin Khan a Maihar Gharana alapítója számos olyan újítást mutatott be, amikről kiderült, hogy már az 1880-as években használták a hangszeren. Ez a történet nagyon jól van dokumentálva Adrian McNail könyvében (Inventing the sarod: a cultural history, 2004). Ma van egy olyan sarod fajta, amit Allauddin Khan féle sarodnak ismerünk és amely tényleg különbözik az összes többi iskola által használt hangszertől. Igaz, ezek a különbségek maximum a hangszer hangerejében, tonalitásában, húrozásában ismerhetők fel, ugyanakkor a hangszer kevesebb felharmonikussal rendelkezik és a hang rezgésének ideje is rövidebb. szóval mindennek megvan a pro és kontra oldala. Az én hangszerem egy 150 éves, hagyományos felépítésű sarod.

A sarod nyaka végénél olyan a test kialakítása, mintha korábban ez egy vonós hangszer lett volna.


a sarod és a két különös bemélyedés az oldalán

Valóban! Nagyon sok hasonló méretű, kinézetű és felépítésű hangszer van Ázsiában, köztük van olyan is, amit vonóval szólaltatnak meg. Mivel Ázsiában nincs erre vonatkozó historikus dokumentáció egyszer talán valaki felkutatja az angol és német archívumokat és választ talál arra a kérdésre, hogy ezeknek a hangszereknek mi volt a közös őse.

Néhányan azt mondják, hogy az indiai zene meditatív, mások pedig, hogy – különösen a jhala szekcióban – túl gyors a mi zenei észlelésünknek. Hogyan tudná leírni az indiai klasszikus zenét azoknak, akik a koncertre jönnek?

Ez leginkább attól függ, hogy ki játszik. Hallottam Vilayat Khan-t játszani és más zenészeket is, akiknek hihetetlenül gyors jhala-ja is meditatív volt. Ennél a tételnél az számít, hogy ki tudja a lehető legjobban kontrollálni a húros hangszerek ún. chikari, azaz kontrahúr-készletét. ilyenkor a jobb kéz gyors ritmikai játéka alárendelődik a bal kéz dallamvezetésének. Tulajdonképpen két szólam hallatszik egyszerre a hangszeren. Persze a nyugati hallgatóság és még a zenészek is könnyedén ráaggatnak valamilyen orientális jelzőt erre a zenére, amire semmi szükség nincsen. Van olyan szemlélet is, mi szerint az indiai klasszikus zene, a zenének egy olyan egyszerű formája, ami nem képes lépést tartani a modern, indusztriális szemlélettel. Valójában ez utóbbi megfogalmazás egyfajta piaci rést kínált ennek a zenének azok között, akik belefáradtak a modern városi élet nyújtotta zenei világba. A másik címke a spiritualitást, amivel megpróbálják ezt a zenét eladni.

Én pedig azt látom, hogy az indiai klasszikus zene az utóbbi időben, vagyis a modernizáció korában érte elé az eddigi legkifinomultabb, legkomplexebb formáját. A múlt század 40-es éveitől a 70-es évekig az indiai klasszikus zene vokális és instrumentális formái korábban nem ismert technikai tökéletességet értek el. Amikor Rahmat Khan, vagy Amanat Ali, Waheed Khan, vagy épp Amir Khan korai felvételei, vagy épp D.V Paluskar felvételei azt bizonyítják, hogy a vokális zene egy felfoghatatlan és tarthatatlan magasságokba emelkedett ezekben az évtizedekben.


D.V. Paluskar éneke

Sajnos mára sokan elfelejtették, hogy az éneklés előfeltétele, hogy kifejlesszék a saját énekhangjukat, amin keresztül meg tud szólalni ez a zene. Sajnálatos módon, ahogy a szitár és más hangszerek fejlődésnek indultak, a sarod – leginkább a kőkorszaki technikát alkalmazó hangszerkészítők miatt – elég alacsony színvonalú. Aztán ott vannak még a Gharana dogma követői, akik úgy gondolják, hogy a zene tisztaságát csak egy hagyomány leszármazási láncán keresztül lehet megérteni. Minden esetre a hangszeres zene technikai színvonala nagyon megemelkedett, de a zenei lélek jobban el is bizonytalanodott.

Az IKZ utóbbi 50 évének nyugati története elég fájdalmas. Miközben ez a zene alapvetően olyanoknak szólt, akik vagy elmélyedtek benne, vagy elegendő türelemmel, mintegy megvilágosodott módon állnak a zenéhez, addig nyugaton a n60-as és 70-es években a nonkonformista fiatalok egyik kedvence lett. Ők a rock és popzene, konkrétan a Beatles és azon keresztül Ravi Shankar által ismerték csak meg ezt a muzsikát. Miközben ez hatalmas piacokat nyitott meg ennek a zenének és talán én magam sem lehetnék itt enélkül, közben a zenei figyelem talán visszafordíthatatlan károsodását okozta, hiszen ez a zene összekapcsolódott a fű szívásával. India összekapcsolódott az irracionalitással és a nyugat átlagos ideáitól való eltéréssel. Ezt persze könnyedén meglovagolták India vallási demagógjai és a nyugati követőik. Ugyanez a folyamat zajlott le a zenében is. Például, amikor nyugatiak próbálnak indiai zenét tanulni, a legtöbben Benáreszbe mennek, ahol a legmagasabb az egy négyzetméterre eső zenei tanárok száma. Sajnos ez a mennyiségi és nem minőségi csúcs. Bár évszázadokon át tényleg ez a város volt a zene egyik fellegvára, mára leginkább sarlatánok vették át a zenei életben a hatalmat.

Azok, akik pedig tudják, hogy mit és kitől szeretnének tanulni, nem tesznek fel kérdéseket, mert azt gondolják, hogy egy nem racionális rendszerben, amilyen a zene és az indiai társadalom a fejükben, nincs értelme kérdéseket feltenni.

Ez most zenei változás csupán, vagy valós hanyatlás az Ön szemében?

Lehet, hogy valami teljesen új fog létrejönni a globalizáció hatására, hiszen ennek a segítségével a legkisebb szubkulturális elemek is különlegesen nagy hangsúlyt kaphatnak és ennél fogva jelentős hatással bírhatnak a világ bármely más szegletében. Ugyanakkor a sok zenész karriermuzsikus, azaz a zenét nem önmagáért, hanem a sikerért és a pénzért műveli. Ezek a zenészek a pénz tulajdonosának kívánságát fogják követni és a hallgatóság maximalizálására fognak törekedni. Természetesen mindig lesz egy szűk réteg, aki tényleg a zene szeretete miatt fogja ezt a zenét támogatni és ezek az emberek, a hozzájuk kapcsolódó szűk zenészközösség segítségével képesek lehetnek fenntartani a rága és tála rendszer folyamatos élő diskurzusát. De még egyszer mondom: nem szabad bedőlni a nagy előadótermek varázsának. A másik érdekes trend, hogy minél többet minél nagyobb sebességben játsszunk.

Valóban sokan azonosítják ezt a zenét a virtuozitással, miközben érzéketlenek maradnak a zeneiség más aspektusaira.

A sebesség nagyszerű dolog, de könnyen öncélúvá, követhetetlenné válhat. Szintén ilyen tévedés, hogy nagyon megemelkedett a zene hangereje. Nem csupán a hangosításról beszélek, hanem, hogy milyen erővel szólaltatják meg a hangszereket. Sokan pedig a hangszínezéssel próbálják meg a technikai hiányosságaikat ellensúlyozni.

Ezzel az analitikus elmével bármivé válhatott volna a világban. Miért választotta mégis a zenét, amikor számtalan más lehetősége lett volna olyan irányba ordítani az életét, hogy társadalmilag és anyagilag jobban elismert munkája legyen.

Ha képes lennék mindig racionális döntéseket hozni, akkor talán nem zenész lennék. Pár hónappal 911 után fejeztem be a tanulmányaimat az Államokban és azonnal kaptam állást, holott elég magas volt a munkanélküliség már akkoriban is. De elég hamar belefáradtam a vállalati létformába és az azzal járó negatív légkörbe és akkor megint megéreztem, hogy a zene, ami már évtizedek óta része az életemnek, szintén kínál egy lehetőséget a számomra. Elég éretlen voltam és jelentősen túlbecsültem azt, hogy mennyi pénzt tudok majd keresni ezzel a zenével. Az évek folyamán egyre kevésbé lett fontos, hogy a hírnév és a siker világában éljek, sokkal jobban kezdett izgatni maga zene és hangszerben valamint a hangszer fejlesztésében rejlő lehetőségek. Ugyancsak fontossá vált, hogy a zenéről lemossam az okkult jelzőket és megértessem az érdeklődőkkel, hogy milyen egyszerűség és micsoda logikai felépítmény van ennek a zenének a legmélyén.

Hazrat Enayat Khan (1882-1927), aki maga is zenész volt nagyon sokféleképp tárgyalta a zene spirituális jellegét.


Hazrat Enayat Khan

Mindenkinek megvan a maga álláspontja. A zene a társadalom tudatalattijának egyik megnyilvánulása és mi, Indiaiak nagyon idealisták vagyunk! Néha olyan dolgokat is képzelünk, mint a természettel való harmonikus együtt élés. Talán, amikor szép zenét hallgatunk, akkor ezek a képzetek jelennek meg bennünk, de szerintem ez csak mentális placebo.

Manapság mindenhol zenét hallunk. A liftben, az utcán, a járműveken válogatás nélkül ömlik ránk a zene, ami kicsit immunissá is tett minket a zenével szemben és le is degradálta magát a zenét.

Nagyon megnőtt a világ zajszintje és minden más érzékünk is túl van stimulálva, amitől elveszítettük az érzékenységünket. Talán ez a magyarázata, hogy egyre hangosabb hangszereket, egyre jobban felerősítve hallgatunk.

A zene megítélése is csökkent és ez a fajta „új észlelés” is nagyon más irányba befolyásolta a zenét, mint a korábbi évezredek. A zene a tánc szolgálatába állt.

Korábban mi volt a zene szerepe?

Természetesen nem voltam fültanúja a régi idők zenéjének, de a szórakoztatásnak csak egyik oldala a tánc.

Még az én gyerekkoromban is volt olyan, hogy a szüleim vettek egy lemezt és este együtt hallgatta meg a család.

Én TV nélkül nőttem fel és az osztálytársaim meg is lepődtek, hogy menyire nem vagyok járatos a Bollywood-i filmek világában. Apám nagyon buzdított minket a szabadidős tevékenységekre, mint például a sport. Az úszás, futás, torna és zene mellett nem is lett volna idő a TVre. Azt korán felismertem, hogy van egy kitaposott ösvény, hogy hogyan legyen sikeres az üzleti életben, de soha nem izgatott fel ez a lehetőség.

Van valami javaslata a közönségnek, amelyik eljön a koncertre, hogy mire figyeljenek?

Nem kell túl komolyan venni a gondolkodást. Legyenek önmaguk. Senki ne úgy gondoljon erre az estére, mint valami különösen jelentős eseményre.

© Tóth Szabolcs