Szitár
fotó: Bijoyaditya Mukherjee
Budhaditya Mukherjee: Ahogyan most beszélek, az éppúgy improvizáció, mint a zeném. Amit mondok azzal kapcsolatos, amit érzek. Akárcsak amikor zenélek. A zene előbújik belőlem. Az indiai klasszikus zenét rengeteg ideig kell tanulni. Hogy miért? Mert aki igazán jó akar lenni, annak egyszerre két dolgot kell megvalósítania: jól kell ismernie azt a zenét, amit játszik, és amikor játssza – mivel jellegéből adódóan improvizatív zene – ő magának kell komponálnia. Játék közben! Vagyis, amikor játszik, akkor egyben aktív zeneszerző is. Mindkét dolgot kézben kell tartania, hisz egyik a másikból következik.
Könnyű megtanulni a tudományos részét, különösképpen annak, aki érdeklődik a zene iránt, hisz annak már úgyis a szívében van. Ott vannak a rága hangjai. Könnyű megtanulni a hangok rendszerét. Száz meg száz könyv ír róla. Könyvek, tele kompozíciókkal. Elolvashatod, megtanulhatod. Ha egyszer megtanultad, hogyan mozognak a hangok a rágában és hogyan mozogj te a rágában, akkor eljutottál a lényeghez: fel kell építened a rágának megfelelő atmoszférát. A művész számára, vagy bárkinek, aki zenélni tanul, fontos, hogy beivódjanak azok az érzések, melyeket a hangok ébresztenek. Ez tulajdonképpen leírhatatlan. Nem lehet megfogalmazni. A rágát alkotó hangok és az azok mentén való zenei mozgás együttese hozza létre az érzést. Ez a kezdet. Először ezt kell megérteni és megemészteni, mielőtt a kreativitást életre hívjuk. Ez persze hosszú idő. Amikor elkezdesz egy rágát tanulni, halovány érzeted van csupán, és a kikristályosodás nem következik be egyhamar. Ismerned kell a rágát. Minél gyakrabban meg kell érezned. Ez sok idő, és még több gyakorlás. A mestered segít ebben, mert értelemszerűen gyakorlottabb abban, hogy előcsalja a rágák hangulatát. Te pedig elfogadod a magyarázatát, már ha képes elmagyarázni az érzelmek áradását. Mi úgy mondjuk: a rága hangjai előcsalják az érzéseket és belopják a lélekbe. Elég jó megfogalmazás. Sok év után elkezdenek benned felébredni azok az érzések, melyeket a rága hordoz, és egyre inkább beisszák magukat a lelkedbe. Én így éltem meg. Képesnek kell lenned kifejezni ezeket az érzéseket. Ha mindvégig rendszeresen gyakorolsz, akkor átéled ezt az élményt és az érzések elkezdenek öntudatlanul áramlani belőled. Ez az első mérföldkő, hogy indiai értelemben klasszikus zenésszé válj.
Gyakran találkozhatsz olyanokkal, akik azt mondják, hogy hat órát, nyolc órát, tíz órát gyakorlok, és mégsem érzem a zenét az ujjaimban. Túl száraznak találom a gyakorlást, és néha nagyon unalmasnak is. A gyakorlásnak érdekesnek kell lennie. Eleinte a tanár felelőssége, hogy ne lehessen unalmas a játék, meg kell tanítania a tanítványt, hogy képes legyen kitalálni gyakorlatokat. Vagyis a tanítvány kreativitására a gyakorláskor is nagy szükség van. Ilyenkor a tanítvány nemcsak gyakorol, de ezzel a módszerrel kreativitását is fejleszti. Vagyis nemcsak elkerüli, hogy unalmasnak érezze, amit csinál, de kifejezetten izgalmassá is válik a gyakorlása. És ez az izgalom csak tovább ösztönzi, hogy még többet gyakoroljon. Saját vágyától vezérelve fog többet gyakorolni, ami nagyon lényeges. Nem a kényszer hajtja majd, hanem az élvezet. Az eredmény is sokkal jobb lesz. Ha élvezed a gyakorlást, az újabb mérföldkő a zenésszé válás útján. Megfelelő módon kell gyakorolnod. Mert a gyakorlás, amit mi úgy hívunk riyaz, eszköz. Ha egyszer megvan a megfelelő eszközöd a megfelelő tevékenységre, akkor nagy esélyed van, hogy sikeresen elvégezd a munkád. Ha azonban az eszközöd nem alkalmas, és mégis meg akarod csinálni, még az is lehet, hogy sikerülni fog, de ehhez sokat kell szenvedned. Az egyik legnagyobb csapdája a zenénknek, hogy gyakran nem vagyunk képesek azon a szinten gyakorolni, ahol a belső reflexiók nemcsak felébrednek, de az ujjakon át, mint az érzelmek praktikus megjelenítései, kiáradnak belőlünk. A hangszeren lévő kezed az igazi tükröződése az énednek, amit a másik ember meghallhat, megérthet, és akár élvezhet is. Ez a reflexió akkor is létrejöhet, ha hibátlanul gyakorolsz. És amikor felmerül benned: “most meg kéne próbálni ezt a frázist ekképp is”, a kéz azonnal képes lesz, hogy végrehajtsa. Az indiai klasszikus zenét mechanikusan csinálni nagyon unalmas dolog.
Tóth Szabolcs: Mi az Imdad Khani Gharana sajátossága?
Az én gharanám, amióta az eszemet tudom apámhoz, Pandit Bimalendu Mukherjee-hez kapcsolódik. Ő volt az, akitől tanultam. Ő Ustad Inayat Khantól és tanítványaitól tanult, aki Imdad Khan fia volt. Imdad Khan volt az, akiről a gharana a nevét kapta. ő egy különleges szitárjáték stílus kitalálója, mely az éneklésen alapszik. “Az éneklő stílus”. Azokban az időkben, az 1890-1900 közötti időszakban, a szitárhúrok gyenge minőségűek voltak. A rossz minőségű húr nem hajlik jól, egyszóval nehéz rajta játszani. Az akkori zenészeket ilyen technikai nehézségek gátolták. Annak ellenére, hogy természetesen különbözik az énekléstől, mi úgy hívjuk, gayaki ang. A gana jelentése, ‘énekelni’, a gayaki jelentése ‘énekléshez hasonlóan’. ő volt az, aki elkezdte az emberi énekhangot utánozni a szitár segítségével. Ezt a technikát ő találta ki. Amúgy éppen én voltam az, aki elkezdte Imdad Khani Gharanának hívni ezt az iskolát. Ezzel is emléket akartam állítani annak a mesternek, aki kitalálta.
Meséljen az apjáról. Mit jelent az, hogy Guru? Mit jelent, ha valakinek az apja a Guruja?
fotó: budhaditya.com
A guru azt jelenti: tanár. Az indiai klasszikus zene hagyományában nem úgy van, hogy valaki egy pár órát együtt tölt egy másik emberrel, aki közben őt kommandírozza. A zenénk, természetéből adódóan egyszerre az egyén önelemzése is, hiszen az indiai klasszikus zene az érzések igen kifinomult kifejezésén alapul. Először tehát önmagunkat kell megismerni, és ez nem könnyű. Ott van a Guru-Shishya-parampara (Mester-Tanítvány-viszony) amelyben a tanítvány a mester családjának része. Aztán ott van a gurukul (a ‘mester háza’), ahol a mester és tanítvány tíz, tizenkét, tizenöt évig együtt lakik. Nemcsak a zene, de a személyiség és a mester segítsége együttesen formálja a tanítvány egyéniségét ez alatt a hosszú időszak alatt. Közben a tanítvány elsajátítja mestere gondolkodásmódját is. Szerencsés voltam, hogy a mesterem az édesapám volt. Így készen kaptam a gurukul rendszert.
Apám volt a mesterem, így vele lakhattam. Sokan azonban nem ilyen szerencsések. Nekik meg kell találniuk a mesterüket, pedig sokszor azt sem tudják, merre keressék. Hogy az ország melyik részén, vagy egyáltalán melyik földrészen találják meg. Vannak, akiknek hónapokba, évekbe, akár évtizedekbe kerül, hogy megtalálják a megfelelő mestert, és csak akkor kezdhetik a tanulást. Csak ettől kezdve tanulják meg, hogyan fogadják be a zenét saját lényükbe, és megtanulják a zenén keresztül visszaadni érzéseiket improvizációk segítségével.
Végtelen szabadság lakik a rága szabályrendszere mögött, amely szabályrendszer a legfinomabb érzéseket tartalmazza. Az érzelmek beépüléséhez azonban sok időre van szükség. Fontos a mester közelsége is. Ez utóbbinak több oka van. Olyan ez, akár a zenénk folytonossága. Ha megtörik a folytonosság, a zene elveszíti jellegét. Vagyis a tanuláshoz ugyanaz a folytonosság szükséges, mint a zenéhez. Ezért van az, hogy a zenésszé váláshoz – ahhoz, hogy a zenész sajátos gondolkodásmódja kifejlődjék és elkezdjen saját zenét játszani – tizenöt, húsz év is szükséges. Indiai klasszikus zenét tanulni időigényes feladat. Én szerencsés voltam, mert az apán volt a mesterem, és ezért a gurukul rendszer szerint tanulhattam. Természetesen mellette nőttem fel, az ő házában. Öt éves koromban ő adott nekem egy kis szitárt, mivel ez volt apám fő hangszere. Játszott más hangszereken is, sarodon, vinán, esrajon, de a szitár volt a nagy szerelme. Szóval kaptam tőle egy kicsi szitárt, ami fele akkora volt, mint egy rendes szitár, hiszen egy ötéves gyerek még nem tudja a nagy hangszert kezelni. Rögtön az elején egy kis kompozíciót tanított. Két-három sor volt csupán, szerencsére gyorsan megjegyeztem.
Most már látom, mennyire különleges dolgot csinált velem a tanulásom legelején. Nem hangsorokat kezdett tanítani valami unalmas rendszer szerint, hanem rögtön egy dalocskával kezdte. Egy kompozíciónak van személyisége. Van egy zenei arculata, amit megszerettem. Abban a minutumban, amikor megkedveltem, felébredt bennem a vágy, hogy játsszam. Ha Isten úgy akarta volna, hogy akkor ne szeressem meg, vagy mondjuk, unalmasnak találjam a szitározást, akkor bizony nem születik meg bennem a vágy, hogy szitárjátékos legyek. Ez az első bölcs dolog, másfelől meg a minimum, amit egy tanár megtehet a mi tanítási rendszerünkben. Az eredmény az lett, hogy gyerekként – bár nem tudatosult bennem, hogy mi történt – élveztem a hangokat, melyeket sikerült előcsalnom a hangszerből. Ez volt a zeneiség első magja, amit apám elültetett bennem. És ez azóta csak nő, nő, egyre nő.
Láttam képeket, amelyeken különféle hangszereken játszik, vinán, sarodon, sarangin. Miért választotta a szitárt?
A szitár volt az a hangszer, mellyel a legtöbb időt töltöttem. Ez volt az első hangszerem, és a kezdet kezdetén csak szitáron gyakoroltam. Apám szitárjátékos volt, és bevett dolog, hogy a szitárjátékos fia is szitáron játsszon. Ez természetes, hiszen olyan környezetben nőttem fel, ahol az a hangszer szólt. És a szitárjátéka zseniális! Ilyen elvárásokkal kaptam a szitárt, és abban a hitben, hogy nem fogom abbahagyni. De ahogy mondtam, apám sok hangszeren játszott. Volt egy szobánk, mely tele volt különféle hangszerekkel. Rengeteg hangszer van apám házában, Bhilai-ban (Madhya Pradesh állam). Néha azt mondta: most játssz sarodon, vagy játssz ezen a hangszeren. De ez már később volt. Azután, hogy a szitárral való kapcsolatom megszilárdult, és ezért képes voltam más húros hangszereket is megszólaltatni. Mert ha már egy pengetős hangszeren elég jól játszol, akkor nem olyan nehéz megtanulni egy másikat. Ez amolyan hobbiféle számomra, vagy mondjuk a vágyaimnak egy másik vetülete. Szóval megpróbáltam más hangszereken is játszani, és persze nem mondom, hogy profi vagyok, de élveztem muzsikálni rajtuk.
Mikor volt az első koncertje?
13 éves voltam, és apámmal mentem Jabalpurba, közép-Indiába. Apámnak volt ott koncertje. Egy híres zenei fesztiválra hívták meg. Én a háttérben ültem a szitárommal, és pengettem pár hangot apám koncertjén. ő volt ott a legnagyobb zenész, én meg csak egy icipici kíséretet játszottam, mintegy szórakozásul. A közönség azonban úgy gondolta, hogy szeretné hallani a játékomat. Másnap apám megengedte, hogy tíz percet játsszak. Végül 20 percet játszottam, és a közönség nagyon értékelte. Ez sok erőt adott, és sok örömet, amitől még többet tudtam gyakorolni. Az elismerés mindig nagy öröm, és segíti a munkát.
Önt olyan nevekkel illették, mint ‘Az évszázad szitárosa’ vagy ‘a tanok királya’. Mit gondol erről?
Vannak sokan, akiknek – mi úgy mondjuk “Isten kegyelméből” – megtetszett a szitárjátékom. Ők azok, akik kedvességből ilyen jelzőkkel illettek. De az ilyen elismerés még nagyobb felelősségérzetet és figyelmet kíván. Ha egyszer ilyen szavakkal illették a játékomat, akkor attól kezdve nem játszhatok rosszabbul. Többet kell dolgoznom, hogy még jobb lehessek. Vagyis ezeknek a kedves embereknek a szavai mindig a segítségemre voltak, hogy tovább fejlődjön a zeném.
Milyen zenészeket hallgatott szívesen gyermekkorában? Hatással voltak arra, ahogy napjainkban játszik?
Mikor nagyon fiatal voltam, hallgattam Mustaq Ali Khan-t, persze Ravi Shankarji-t, Vilayat Khan-t, aki ugye Inayat Khan fia, akitől apám szintén tanult egy ideig. Persze nagyon rövid ideig, hiszen Inayat Khan igen fiatalon halt meg. Vagyis kezdetekben Inayat Khan-tól tanult, majd Inayat Khan tanítványaitól. Kézenfekvő volt, hogy ezt a gondolkodásmódot, mi úgy hívjuk, gharanát kövessem. Ebben a gharanában Vilayat Khan a legkitűnőbb szitárjátékos. Zenei kifejezőképessége nagyon kifinomult. Természetesen mindig is nagyon szerettem a játékát, de pusztán szeretni nem elég. Szeretni annyit jelent, mint befogadni. De ehhez a befogadáshoz mesterre van szükség. Hallgathatsz valamit, ami gyönyörű. Élvezheted is. De amíg a szellemed nem elég érett – mert mennyi érettség van egy fiatalember gondolkodásában – addig szükség van segítségre, hogy jobban be tudd fogadni a zenét. Ez az, amit apám csinált velem, hiszen ő is ehhez a gharanához tartozik, és az ő érettsége természetesen messze felülmúlta az enyémet. Segített megértenem, elemeznem azt az érzést, amit a zene ébresztett bennem. Megtanította nekem azokat a finomságokat, melyek segítségével képes voltam elsajátítani a gharana zenéjének kifinomult részét. Ez teljesen az ő érdeme. Mert az ő tanításán keresztül váltam képessé, hogy befogadjam, majd a magam módján, de a gharana rendszerének megfelelően újra megjelenítsem a zenét.
Eddig csak hangszeres zenészeket említett. Volt olyan vokalista, aki nagy hatással volt önre a korai éveiben?
Igen, őket is feltétlen meg kell említenem. Nagyon szerettem Bade Ghulam Ali Khan-t, akit az indiai klasszikus zene egyik legnagyobb kincsének tartok. Igazi zseni volt. Amir Khan és Omkarnath Thakurji. Nagyszerű művészek! Kumar Ghandarvji. Hangjukkal kifejezett zenei személyiségük mindenki számára érthető volt. Hallgasd csak meg, milyen elképesztő zenei teljesítményt nyújtanak. Zenei kifejezőképességük gyönyörű és tiszta. Nehéz szavakkal elmondani, hogy mit értek az alatt, hogy gyönyörű, de az ő zenéjük az volt, és most is az. Messze túljutottak a szavak korlátain. Megvolt az a kikristályosodott képességük, hogy az érzelmeiket ki tudták kifejezni a zenében, amit én boldogan befogadtam. Talán öntudatlan volt mindez számukra. Ezek aztán beépültek a saját zenémbe. Különféle megközelítések, különféle színek, melyeket be lehet emelni saját elképzeléseim közé, hogy aztán pontosabban tudjam kifejezni magam. Nem egyikük, vagy másikuk jelenik meg a zenémben, hanem mindegyikük kombinációja, mint valami esszencia.
Vagyis manapság, amikor szitáron játszom, ezeknek a zenészeknek minden aspektusa, egyedi stílusa, ami a részemmé lett, hallható. Persze nehéz hallomás útján beazonosítani, hogy ez ettől, az meg attól van. De a képzet ott van. És ez a képzet segít nekem, hogy még szebben játsszak.
Kitűnő eredménnyel végzett az egyetemen, mint fémipari mérnök. Hogyan tudott abban az időben eleget gyakorolni?
Össze kellett egyeztetnem a tanulást a gyakorlással. Sokat kellett tanulnom, mert a mérnöki pálya ilyen. De volt olyan idő, amikor a rengeteg tanulás egy kicsit elfárasztott. Olyankor a változatosság kedvéért, csakhogy megpihenhessen az agyam, játszottam. Mert mit csinálnak ilyenkor mások? Elmennek sétálni, vagy megnéznek egy filmet, vagy valami más, a napi rutint megtörő tevékenységet választanak. Én pedig, hogy az egyhangúságot megtörjem, mert engem is fáraszt a tanulás, rendszeresen gyakoroltam. Ha volt egy kis időm, mindig gyakoroltam. Egyszóval sikerült elég időt fordítanom a tanulásra és a gyakorlásra is.
fotó: budhaditya.com
Volt egy bizonyos pont az életében, amikor eldöntötte, hogy zenész lesz?
Nem volt ilyen pont, hiszen zenész előbb lettem, mint bármi más. Ahhoz azonban, hogy profi zenész legyek, nem elég azt mondani: “OK, zenész leszek”. Főleg nem Indiában. Attól, hogy azt mondod, még nem leszel zenész. Először is legalább húsz év, amíg kreatív zenésszé válsz. Aztán még tíz-tizenöt év, amíg mint profi zenész elismerteted magad. Vagyis közel 30-35 év eltelik ezzel egy ember életéből. Ha öt éves korodban kezded, akkor 38-40 évesen elismert zenész lehetsz. Úgy tűnik, hogy ez könnyű út?
Van egy pont az ember életében, olyan 24-25 éves korában, amikor családot alapít. Attól kezdve el is kell tartania azt a családot. Keresned kell még akkor is, ha még nem vagy elismert a szakmádban. Mit tehetsz ilyenkor?
Profi zenésznek lenni nem könnyű hivatás. Még én sem mondhatom, hogy pusztán a zene bőven elég a megélhetéshez. Ezért diplomáztam le mérnökként. Bár gyakran adtam koncertet abban az időben. Ezek a koncertek azt eredményezték, hogy lassacskán elfogadott az ország zenei közössége. Az emberek elkezdték szeretni a zenémet. Talán volt benne valami, ami megfogta őket. Egyre másra hívtak a nagy zenei fesztiválokra, pedig akkor még egyetemista voltam. Már csak egy évem volt hátra az egyetemen, amikor rengeteg koncertmeghívást kaptam. Akkor éreztem először, hogy talán nem feltétlenül szükséges mérnöki pályán maradnom. De annyi év tanulás után nem hagyhattam abba az egyetemet. Egy évig még ráhajtottam, és elég jó eredménnyel végeztem. (Budhaditya Mukherjee, mint évfolyamelső diplomaeredményét még 9 évig nem tudták felülmúlni- TSz). Huszonkét éves voltam akkor, és azt gondoltam, adok még három évet magamnak a zenéléssel, mivel Indiában huszonöt éves kor felett gyakorlatilag lehetetlen pályát változtatni. Azt gondoltam, ez alatt kiderül, hogy milyen muzsikus vagyok, és mik a lehetőségeim profi zenészként. Ha nem megy, akkor elmegyek mérnöknek. De úgy alakult, hogy soha nem kellett mérnökként munkát keresnem. Minden megváltozott bennem, persze fokozatosan. Két lehetőségem volt, és választanom kellett. Aztán egy nap már biztossá vált, hogy nem kell a mérnöki pályán gondolkodnom. Rájöttem, hogy a zenéléssel is el tudom tartani a családomat. Akkor váltam profi zenésszé.
Hogyan kezdődött nemzetközi karrierje?
1979-ben koncerteztem először Indián kívül. Huszonhárom éves voltam. A Kulturális Minisztérium, azaz az ICCR (Indian Council of Cultural Relations) meghívásából játszhattam négy országban. Lengyelország, Bulgária, Szovjetunió, Jugoszlávia volt a turné négy állomása. Jugoszláviában egy nagy zenei fesztiválon képviselhettem Indiát. Így kezdődött a nemzetközi karrierem. Jugoszláviában 37 ország képviseltette magát, és India volt az egyik legsikeresebb közülük. Jól éreztem magam, nem is magam miatt, inkább csak az tett boldoggá, hogy hazám jó hírnevét öregbíthetem.
Ön volt az első zenész, aki meghívást kapott, hogy a londoni parlament alsóházában adjon koncertet. Hogy kapott meghívást a parlamentbe?
Elég érdekes történet. A londoni alsóház – természetesen – az ország, az ő országuk politikájának otthona. A zene pedig távol áll a politikától. Soha nem is merült fel, hogy meghívjanak egy zenészt az alsóházba. De volt egy leicesteri tanácsos, aki történetesen indiai származású volt, és már régóta fontolgatta, hogy jó lenne koncertet szervezni a parlament épületében. Épp akkoriban Nagy-Britanniában turnéztam. Valaki javasolta ennek az úriembernek, hogy jöjjön el meghallgatni.
Ez persze úgy történt, hogy én mit sem tudtam róla. Ez az úriember eljött a leicesteri koncertemre. Az utolsó sorban ült. Persze senki sem tudta, hogy képviselő, vagy hogy is hívják ezeket a vezetőket arrafelé. Koncert után aztán odajött, és elmondta az ötletét, hogy hova szeretne meghívni koncertezni. Nagyon nagy megtiszteltetésnek éreztem. Persze hogy megtiszteltetés a londoni parlament alsóházának játszani, úgyhogy beleegyeztem. A szervezéssel és a koncerttel is nagyon elégedett voltam. Csak koncert után tudtam meg, hogy soha senki nem koncertezett előtte a parlament épületében. Ez volt a legeslegelső alkalom, hogy élő zene szólt. Történetesen indiai klasszikus zene. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az első koncerten indiai klasszikus zene szólt. Később aztán már másokat is hívtak játszani, de az első zenész indiai volt, aki ott koncertezhetett.
Az ön szitárjának különleges hangja van. Mit fejlesztett a szitár testén? Van olyan különlegesség, amit Ön talált ki, és szívesen megosztaná az olvasókkal?
Közel negyvenhárom éve foglalkozom szitárral. A kis szitárom után, tizenhat éves koromban kerültem kapcsolatba a valódi szitárral. Vagyis akkor kezdtem el a rendes méretű hangszeren játszani. Azóta van egy elképzelésem arról, hogy milyennek is szeretném a szitár hangját. Kérésemre apám készíttetett nekem két-három szitárt, és később én is próbáltam rávenni a szitárkészítő mestereket, hogy készítsenek olyan hangszert, amilyenre én vágyom. De sajnos én egy másik személyiség vagyok. Saját elvárásaim és ellenérzéseim vannak. A szitárkészítő pedig szintén egy másik személyiség. Képtelen voltam elmondani, hogy mit szeretnék, így a szitárkészítő sem tudta megcsinálni, amit kértem tőle. Amit nem lehet elmondani, azt nem lehet elmondani. Készítettek nekem pár nagyon-nagyon jó szitárt. Mindegyik hangszerben nagyon bíztam, de az életem folyamán mégis kilencszer cseréltem hangszert. Rengeteg koncertet adtam, felvételek készültek, és mindig más és más hangszert használtam. De egyik hangszeremnek sem volt meg az a melegség a hangjában, amit kerestem, amitől a zeném még gyönyörűbbé válhat. Az idő meg csak múlt. Több mint húsz év telt el azzal, hogy a hangszereimet cserélgettem abban a reményben, hogy a következő már az igazi lesz. De egyik sem váltotta be a hozzá fűzött reményt. Senki sem tudott olyan hangú szitárt készíteni, amilyet én szerettem volna.
Végül úgy gondoltam, szerencsére én magam tudom, hogy mit akarok. Amit nem tudok az az, hogy hogyan lehet azt a vágyott hangzást elérni. De miért is ne próbálnám meg én magam? És akkor tönkretettem pár szitárt. Addigra huszonkét évet vesztegettem el az életemből anélkül, hogy egyetlen koncerten is a vágyott szitárral játszottam volna. Ettől elég elszánt voltam, hisz épp elég időt pocsékoltam el anélkül, hogy igazi zenészként élhettem volna, hiszen olyan szitárokon játszottam, amiket nem szerettem. De szerencsére tudtam, mit keresek. Ez nagyon fontos tényező! Elkezdtem hát dolgozni egy kitűnő szitárkészítővel, aki jól értette a szakmáját. Mondtam neki, hogy szét kell szednie a szitárt, mert pár helyen változtatni szeretnék a testen. ő belement, és mindent megcsinált, amit csak kértem tőle, de a teljes felelősség az enyém volt. Mondtam is neki, hogy nincs miért aggódnia. Nem tudtam, hogy milyen változtatás a testen milyen változást eredményez a hangzásban. Fogalmam sem volt minderről. Elkezdtem kísérletezgetni. Mivel én nem vagyok ács, ezért kellett valaki, aki megcsinálja a szakmunkát. És ez a mester segített nekem. Közel négy évig kísérletezgettem három szitáron. Valószínűleg elkövettem az összes hibát, amitől egy szitár hangja rosszabb lesz. Így tanultam meg, hogy mit ne csináljak.
Olyan paramétereken változtattam, amikről fogalmam sem volt. De végül sikerült elkészítenem azt a szitárt, amire mindig is vágytam. Ez az a hangszer, amin most is játszom. Három szitáron dolgoztam párhuzamosan. Az egyiken kikísérleteztem valamit, és ha bejött, akkor a másik kettőn is megcsináltam ugyanazt a változtatást. Ha egy változtatás nagyon nem sikerült, akkor megpróbáltam az ellenkezőjét. Elővettem hát a második hangszert. Így dolgoztam oda-vissza két szitáron egyszerre. Lassanként megtanultam, hogy milyen változtatás mit eredményezhet, és akkor vettem csak elő a harmadik hangszert. A harmadikon mindig csak azokat a változtatásokat csináltam meg, amelyekről a másik két hangszer esetében meggyőződtem. Ezt a harmadik hangszert használom most. Hát így tanultam meg a szitárkészítést. Ez a négy év nagyon érdekes időszak volt az életemben. Korábban ugye csak a kilenc hangszer egyikén játszhattam, de most ott volt a ‘harmadik’ szitár, melynek minden összerakásnál egyre szebb lett a hangja. A szitár olyan hangszer, amit minden apró változtatáshoz szét kell szedni. Ez nagyon kockázatos. Képzelheted, milyen szétszedni egy hangszert, bütykölni vele aztán újra összeállítani, hogy játszani lehessen rajta. Kockázatos dolog, ráadásul a kalkuttai időjárás miatt egy ilyen szét- és összerakás három-négy hónapba is beletelik. Kilencszer szedtem szét ezeket a szitárokat. Mennyi idő ment el azzal, hogy az áhított hangot kerestem. De haszna is volt ennek a sok évnek. Megtanultam hogyan kell jó szitárt csinálni. Ez a legnagyobb nyereség, amit kaphattam attól, hogy elkezdtem kísérletezgetni a szitárral. Engedtessék meg, hogy azt mondjam, most olyan szitárom van, amit ha megérintek, akkor a hangja teljességgel lenyűgöz, és ettől talán még egy kicsit jobb zenész is lettem, mint annak előtte.
Meséljen magáról, mint guru-ról. Hogyan kezdte el a fiát tanítani?
Még nem fejeztem be a tanulást, hiszen még mindig tanítvány vagyok. Nekem azonban kevés tanítványom van. Legfontosabb közülük a fiam, Bijoyaditya. ő ugyanolyan Guru-Shishya-parampara rendszer szerint tanul tőlem, mint amit korábban említettem, hiszen a fiú mindig szerencsés, hogy az apja házában nőhet fel. Magától kapja a zenei környezetet. Ez nagyon pozitív oldala a rendszernek. A fiam az én apámtól, vagyis az ő nagyapjától kezdett tanulni. Az első hét évben tőle tanult, aztán Kalkuttába költöztünk. Tizenkét-tizenhárom éves korától kezdve tanul tőlem. Rajta keresztül kezdtem lassan-lassan megtanulni, milyen is egy tanár. Mert képes vagyok elég ügyesen kezelni a hangszert, de ez nem feltétlen jelenti azt, hogy képes vagyok átadni is a tudás alapjait a tanítványaimnak. Csak ha képessé válok rá, akkor nevezhetem magam igazi tanárnak. Nagyon kevés tanítványom van, és alapvetően azzal vagyok elfoglalva, hogy megpróbálom meggátolni a rossz irányba haladást. A fiam, mint tanítványom rendszeresen próbára teszi a türelmemet. Koncertezik már India-szerte, de kiérdemelte azt is, hogy hamarosan az Egyesült Államokban fog játszani. Szóval, ez alatt a hat-hét év alatt mióta őt tanítom, lassacskán megtanultam, hogyan tanítsak. Ez vagyok én, mint tanár.
Mit gondol a nem indiai születésű zenészekről, akik indiai klasszikus zenét akarnak játszani? Nekünk nincs lehetőségünk, hogy öt, vagy akár tizenöt éves korban kezdjük el a gyakorlást. Hallott-e valaha nem indiai születésű zenészt valódi indiai klasszikus zenét játszani?
Igen, néhányat. Amikor egy külföldi indiai klasszikus zenét akar tanulni, akkor a legfontosabb tényező, hogy megértse az indiai gondolkodásmódot. Mert a mi zenénk az én kivetülése, ami a rága hangjaiban nyilvánul meg. Ezért kell elsajátítani azt, ahogyan mi indiaiak gondolkodunk a zenéről. Magától értetődő, hogy az európai zenei gondolkodás más, mint az indiai. A mód, a módszertan, és a megvalósítás is teljesen más. Ha az indiai klasszikus zene tanára képes átadni egy európainak az indiai gondolkodás mikéntjét a zenén keresztül, akkor az európai tanítvány zenei fejlődése is sokkal gyorsabb lesz. Még egy nagyon fontos tényezőt meg kell érteni. Az indiai klasszikus zenében hatalmas világ van két egymás mellett álló hang között. Ezt mi úgy hívjuk: meend. Ez a mód, ahogyan egyik hangból átúszunk a másikba. Vegyünk két egymás mellett álló hangot. Mérhetetlen érzelmi világot lehet megjeleníteni pusztán két hang közötti folyamatos átmenettel.
Jóllehet én nem hallottam túl sok európai zenét, és nehéz megítélnem, hogy ez megvan-e az európai zenében, vagy nincs, mégis úgy érzem, hogy Európában két hangot két különálló egységként kezelnek, míg nálunk nem (itt különböző átmeneteket, meendeket énekel Sa és Re között). Ez egy alapvető koncepcionális különbség. Számunkra a hangok hajlítása, vagy két hang közötti hajladozás nagyon sok jelentést hordoz. A szív meendek formájában átadja érzéseit. Temérdek érzelem van a meendben. De ha a meendnek nincs jelentése, akkor értelmét veszti a koncert. Érzelem nélküli játszadozás lesz. Ha az európai tanítvány képes elsajátítani ezt a gondolkodásmódot a tanulás idején, akkor ez képessé teszi, hogy megértse egy rága érzelmi világát. Akkor már sokkal közelebb lesz ahhoz, hogy indiai klasszikus zenét játszó muzsikus váljék belőle.
Gondolja, hogy a nem indiai közönség is értékeli az önök zenéjét?
Értelmetlen elvárás lenne, hogy emberek, akik teljesen más kultúrában nevelkedtek, azonnal megértsék egy teljesen más nép zenéjét. Bár az Egyesült Államokban, Európában, Ausztráliában és Új-Zélandon elég jó a helyzet. Ha azonban először megyünk egy helyre, hogy megmutassuk a zenénket, és a közönség nem elég nyitott, akkor nagyon nehéz ezt a különleges kommunikációt megvalósítani. Ilyenkor jót tesz, ha egy kis magyarázatot fűzünk a koncerthez. Ez is a koncert része. A koncert zenei része az én részem. Úgy látom, ha elég magas színvonalú a zene amit játszom, akkor a kulturális különbségek nem állhatnak az érzelmek áradásának útjába. Ilyenkor a zene eljut a közönséghez. Legyen az indiai, vagy más ország-beli közönség. Ilyenkor a zene által aktiválódik az érzelem, ami a világ minden részén ugyanazt jelenti. De ehhez nagyon jól kell játszani. Másképp nem történhet meg. Igyekszem mindig erre a zenei tökéletességre törekedni, vagyis a nyelvi és kulturális határokon túli kommunikációt megvalósítani. A ’90-es években sokat koncerteztem Ausztráliában. Sok olyan városban is játszottam, ahol ez volt az első indiai klasszikus zenei koncert. Soha nem hallottak élőben ilyen muzsikát. Nagy volt a felelősségem. Ez nem csak annyi, hogy odamegyek, ők meg élvezni fogják. Talán élvezik a gyors játékot, de akkor mi van a lassú részekkel, melyben sokkal több szépség van? Különösen kellett ügyelnem arra, hogy minden koncert kimagasló színvonalú legyen. Amikor a közönség arcán is látszik ennek a fura kommunikációnak a hatása, vagyis hogy örülnek a zenének, olyankor tényleg szívből örülnek. Mert amikor egy jó zenész, aki képes kifejezni az érzéseit látja az élvezetet a közönség arcán, akkor létrejön egy egészen sajátos közeg. Olyankor érezhető, hogy a zene átjutott a közönség oldalára. Élvezik a zenét. Persze nem feltétlenül értik is. Ha engem, mint zenészt kérdezel, aki ezzel a zenével negyvenhárom éve kapcsolatban vagyok, azt mondhatom, hogy nem tudom elmondani, mit érzek, miket értek meg, amikor épp játszom. Nehéz szavakba önteni, mert olyankor érzem a zenét. Olyan ez, mint ragyogó napfényben sétálni, aminek szintén nagyon jó hangulata van, amit érezni lehet. Csodálatos érzés! Nem lehet szavakba önteni, de érezheted az érzést magát. A mi zenénk, ha kitűnően játsszák, akkor ilyen. Létrehoz valami varázslatos atmoszférát, amelyben a zenész és a hallgatóság együtt gyönyörködhet. A napfény mindenkinek egyformán napfény. Ez a zene pedig ugyanúgy csodálatos lehet bárki számára. Nincs nyelv, vagy kultúra, amely határt szabhat ennek az áradásnak. De nagyon-nagyon jó zenésznek és kitűnő előadónak kell lenned, hogy ez létrejöjjön.
Mit gondol az indiai klasszikus zenei felvételekről? Egy CD-re maximum 80 perc fér rá, amely néha egy rága kifejtésére sem elég idő.
Sajnos sokszor kell editálni, pedig a rágának a folytonossága is ugyanolyan lényeges. Az előadóművésznek figyelembe kell vennie a CD maximális játékidejét. Vagyis sok tényező van, aminek nincs köze a zenéhez. Nem mindig lehetséges, hogy pont azon a napon, pont abban az időben, amikor a stúdiófelvétel van, a művész is tudása legjavát tudja nyújtani. Ez nagyon igazságtalan elvárás egy művésszel szemben. Egy kreatív személyiség képes fantasztikusan játszani, ha a környezet és a hangulata megengedi. De ugyanaz a kreatív ember néha nem érzi teljesen jól magát egy adott környezetben. Egy nagyszerű zenésznél ez azt jelenti, hogy picit a maximuma alatt teljesít. Az viszont könnyen lehet, hogy ezt a kreatív embert kényszerítő körülmények korlátozzák. Játszd ezt a rágát, játszd itt, játszd most! Ez korlátozás. Olyan ez, mintha bilincset tennének rá, és a megbéklyózott ember bizony nem fut egykönnyen. A legjobb dolog, amit indiai klasszikus zene felvételéért lehet tenni, hogy rászánnak elég időt, pénzt és energiát, hogy a zenésszel utazzanak, hogy sok koncertjét felvegyék. A legjobb kiválasztani néhányat a koncertek közül. Utána jöhet az editálás, vagy bármi más trükközés, hogy a CD szabványnak is megfeleljen. Ez esetben egy dolog biztos lenne: jó minőségű indiai klasszikus zene maradna hátra az utókornak. Mert a CD bizony sokáig megmarad. Talán 100, 200, 500 évig is. Ezt már nevezem utókornak. Ha viszont a felvétel rossz körülmények között készül, akkor az marad meg a jövőnek. Ez ugye nem hangzik túl jól! És nem is jó arra, hogy egy zenét megmutasson az eljövendő generációknak.
Önnek hány lemeze jelent meg?
47 éves vagyok. 47 lemezem van.
fotó: budhaditya.com
Van kedvenc lemeze?
Először is le kell szögeznem, hogy ezeknek a CD-knek, bakeliteknek, stb. a 95%-án olyan szitáron játszottam, amivel nem voltam igazán elégedett. Vagyis a képességeimnek sem tudtam a legjavát nyújtani. Ez persze az, ahogyan én gondolkodom a saját zenémről. Nem mondhatom, hogy igazán elégedett lennék velük. De az utóbbi öt-hat évben megjelent egy pár jó felvételem. Kettő a stuttgarti Chhanda Dhara kiadónál. Ezeken viszonylag elfogadható zenét játszom. Van egy koncert, ami az Indian Music Club-nál jelent meg, Kansasban. A koncert amúgy Indiában volt. Elég szép darab. Aztán a Rhyme Records szintén Kansasból, és szintén koncertfelvétel. Ez az a négy-öt felvétel, amire azt tudom mondani, hogy nem rossz.
Szerzett-e valaha új rágát?
Soha nem szereztem új rágát. Gyermeteg az, aki nem képes megelégedni a már létező mintegy hétezer rágával. Képzeld el a rágák végtelenjét, ahol minden egyes darabot valami nagyszerű zenész alkotott. A mi zenénk olyan öt-hatezer éves. Ez nem fiatal zene. És ez alatt a rengeteg esztendő alatt sok zseniális zenész rengeteg csodálatos rágát alkotott. Úgy gondolom, előbb el kell mélyedni ezekben a szerzeményekben, amelyeket olyanok alkottak, akiknek sokkal nagyobb tapasztalata volt a zenében, mint nekünk. Ha rögtön nekiállunk új rágákat alkotni, akkor pár év, vagy pár évtized múlva ráébredhetünk: hiszen ezt már előttem kitalálták, akkor mire volt jó az alkotásra fordított energiám. Kitartok amellett, hogy hétezer kitűnő rágánk van. Jobb előbb mind a hétezret megismerni és csak aztán valami újat alkotni. Amúgy én zenészként olyan hetven rágát tudok a hétezerből.
De vannak saját kompozíciói.
Igen, néhány rágában vannak saját szerzeményeim. A rágák már adottak voltak, és néha megesett a zenei gyakorlatomban, hogy valami előre láthatatlan roppant érzelmi erő elültetett egy zenei dallamot a fejemben. Ahhoz, hogy az a dallam életben maradjon, érdemes csinálni egy kompozíciót, ami azt a dallamot járja körbe. Ilyenkor új kompozíció születik, és nem új rága.
Gondolja, hogy van elég képzett és érdeklődő hallgató, akiknek léte biztosítja az indiai klasszikus zené jövőjét Indiában? És mi a helyzet a világ más részein?
Igen! Elég sokan vannak, akik jól végzik a dolgukat. Főleg fiatalok. Ez a zene ugye nem lehet tömegcikk, mégis sok fiatal van, aki keményen dolgozik az indiai klasszikus zene különböző területein Indiában és más országokban egyaránt. Nem látom borúsnak a jövőt.
Van bármi egyéb, amit nem kérdeztem meg, de szeretne elmondani?
Van egy nagyon fontos dolog, amit szeretnék elmondani azoknak, legyenek bár indiai, vagy nem indiai születésűek, akik az indiai klasszikus zenétől a gyors sikert várják. Ők nem úgy tekintenek a zenére, mint a gyönyör, vagy a szépség forrására. Ez a fajta zene, ha magas szinten akarják játszani, hihetetlen odaadást kíván. Ha a zenét valamire akarod használni, akkor saját magad fontosabbnak tartod a művészetnél. Ez nem szül jót. Ha az egyén önmaga kiteljesedésére, személyiségének színesebbé tételéért zenél, akkor nem a zenének tesz jót, hanem saját magának. Olyankor letér a helyes útról. Nem a zenére fog koncentrálni, hanem saját magára. A zene csak az eszköz lesz, amivel hírnevet szerezhet magának. Ez pedig nagyon nem szerencsés. Mi úgy gondoljuk, hogy a zenét szolgáljuk, már ha jól szolgáljuk, akkor rajtunk keresztül képes hihetetlen magasságokba jutni. Ez az igazi gyönyörűség, amikor teljesen a zenének áldozzuk magunkat. A zene a közeg, amelynek kiszolgálói vagyunk, hogy a zene tovább fejlődhessen. Ebből a gondolkodásmódból következik a zene iránti elkötelezettség. Utána már csak szépen kell játszani. Vagyis ha bárki csak a hírnévért akar indiai klasszikus zenét játszani, akkor annak tudnia kell, hogy az nem jön könnyen.