Klasszikus csodagyerek történet az övé. „Az egyik kezében sütemény, a másikban játék, körös körül pedig mikrofonok… és ez a gyermek minden kérdésre tudja a feleletet.” – így tudósított a Madrasz Zeneakadémia újságja 1969-ben, a két (!) éves Ravikiran meghallgatásáról. Ezután évekre megkapja a zeneakadémia ösztöndíját. Öt éves korában már három órás önálló koncertet ad énekesként, 12 évesen pedig az egész karnatikus (dél-indiai) zenei világot megdöbbenti azzal, hogy 325 rágát képes megszólaltatni 178 különféle tálában. A mutálás idején már a családi hagyománynak számító hangszerre koncentrál, arra a hangszerre, amelynek a neve összekötődik a sajátjával: Chitravina.
Tóth Szabolcs: Hogyan emlékszik a gyermekkorára?
Chitravina N. Ravikiran: A gyakorlásra emlékszem. Napi 10-12 órás gyakorlás azonban soha nem a gyerek érdeme. Leginkább édesapámnak, Chitravina Narasimhan-nak köszönhetem, hogy megtanított a fegyelemre, a zene szeretetére és a gyakorlás örömére. Arra viszont emlékszem, hogy mit éreztem öt évesen a színpadon. Örömet. Ugyanakkor nagyon meg voltam illetődve, hiszen világhíres zenészek kísérték az énekemet. Lassanként megtanultam megszeretni azt az érzést, hogy ott ülök a színpadon és az emberek rám figyelnek. Azóta a világ sok szegletében koncerteztem már, de nem múlt el a hálám apám munkája iránt.
A családi zenei tradíció jóval régebbre nyúlik vissza…
A nagyapám Gotuvadyam Narayana Iyengar, de még a dédapám is nagyszerű zenész volt. Igaz, nem mindenkit érdekelt a családból, hogy híres előadó legyen, de a zene szeretete sok generáció óta áthatja a család egészét.
Egy 1971-es Indiai Asztrológiai Szemle hosszas cikkben bizonygatta, hogy Ön a nagyapja újjászületése.
Nagyon kedvesek, hogy a nagyapámmal foglalkoznak. Én nem értek az ilyen dolgokhoz, de annyit már megtanultam, hogy a jelenre kell koncentrálni, mert abban van a legtöbb lehetőség.
Miért volt szükség az Ön által megtervezett Navachitravinára, miért kellett megújítani ezt az ősi hangszert?
Nem igazi újításról van szó, csak megpróbáltam még többet kihozni a hangszerből és a megszólalásból. A munka nem is az én érdemem, hanem a Rikhi Ram műhely nagyszerű tulajdonosáé: Ajay Sharma-é. Például élesebbé tetté a hangszer hangját, ugyanakkor kisebb a rezonáns test és ezért könnyebben szállítható a Navachitravina. De az is újdonság, hogy teflon-hengert használok a húrok lefogására, ami jóval finomabb anyag, mint a hagyományos szaru, vagy ébenfa, ugyanakkor puhább felületű és ezért jobban kezelhető, mint az üveg.
Ön nem csak előadóművész, hanem számos új karnatikus rágának a szerzője is.
Ez is a szüleim érdeme. Lejegyezték az összes olyan dallamot, amit a magam kedvéért énekeltem, és ezek között olyan dallam is volt, ami nem volt besorolható egyik hagyományos rága hangrendszerébe sem. Az első ilyen dallam 2-3 éves koromban született. Azt kértem, hogy az Édesanyámról legyen elnevezve (Rága Choodamani). De ezt ne egy tudatos aktusnak képzelje el, inkább a rága megtalálásának. A mi hitünk szerint a teremtő megalkotta a hangok végtelen tárházát, a mi feladatunk pedig ennek a végtelen hangvilágnak a feltérképezése. Vagyis én nem hozhatok létre semmi újat, csak felismerhetem a teremtés egy korábban meg nem nevezett csodáját.
A karnatikus kompozíciók nem csak dallamból állnak, hanem a megénekelt versből is. Az ön szerzeményeiben rendszeresen visszatér a Ravi Shashi név.
Ravi Shashi egy fajta aláírás. A hagyomány szerint a zeneszerző belekomponálja a saját nevét a szerzeménybe. Én nem akartam a saját nevemet használni és kitaláltam a Ravi Shashi nevet, ami annyit tesz: Nap és Hold. Jobb érzés, hogy ezeknek a kompozícióknak az előadásakor nem engem dicsőítenek, hanem a napot és a holdat, amelyeket így, vagy úgy, de a világ minden táján tisztelet övez.
Ön szívesen játszik a legkülönfélébb zenészekkel…
Minden zenének megvan a maga varázsa. Mindenki a saját életének, kultúrájának megfelelően improvizál. Teljesen más egy kínai népzenésszel, vagy egy dzsessz zenekarral, vagy akár egy klasszikus európai zenekarral, mint például a BBC Filharmonikusokkal együtt dolgozni.
Ez utóbbi találkozásból fakadt a Melharmonia ötlete.
Pontosan. Az indiai klasszikus zene nagyon kifinomult dallamvilággal rendelkezik, ahol minden egyes hangnak és díszítésnek fontos szerepe van. Az európai hallgatóság azonban a harmóniákon szocializálódott. Ebből fakadt a Melharmónia ötlete, amelyben igyekeztem megtartani a dallamközpontúságot, ugyanakkor a fő dallamhoz egy harmóniamenetet illesztettem. Sajnos a Melharmonikus művek előadásához nagyzenekar szükséges és így ritkán szólalhatnak meg élőben. Persze sokat kell még tanulnom a harmóniáról és remélem, hogy Magyarországon is összehoz a szerencse egy zeneszerzővel, hiszen a magyar zeneszerzők messze földön híresek.
Az európai színpadokon jóval több hindusztáni (Észak-indiai) zenét hallani, mint karnatikusat. Mi gondol, mi ennek az oka?
A hindusztáni zenét hamarabb fedezte fel a világ. Bár mindkét zene fundamentumai (rága, tála, vagy a mikrotónusok rendszere) azonosak, a hindusztáni zene nagy ívű díszítései és a hindusztáni rága hosszú felépítményével szemben a karnatikus zene sokkal inkább kompozícióközpontú. Épp ezért szeretik azok, akik nyitottak az európai klasszikus zenére. A karnatikus zenében is sok az improvizáció, vagyis a dzsessz szerelmesei is szívesen hallgatják. A karnatikus ritmusszekció pedig egyértelműen a világ egyik legkifinomultabb ritmikai rendszere.
Milyen jó tanáccsal látná el a koncertjére látogatókat?
Egy jó koncert nem a zenei rendszertől lesz jó, hanem az előadótól és a hallgatóságtól, akik együtt teremtik meg a zenéhez elengedhetetlenül szükséges közeget. Ehhez nyitott szívű hallgatósága van szükség.