nikhil-banerjee

New York – 1985. november 9.

Ira Landgarten interjúja egy nappal Nikhil Banerjee utolsó Egyesült Államok-beli koncertje előtt (Carnegie Hall, New York).

Ira Landgarten: Mindenek előtt, kérem, mondja el, hol született?

Nikhil Banerjee: 1931-ben születtem, Kalkuttában.

Milyen volt a családi háttere?

Zenészcsaládban született? Papi kasztból származom – brahmin vagyok. Számomra nem ajánlott, hogy zenész legyen a szakmám. Apám zenész volt, nagyapám szintén játszott szitáron, vagyis zenészcsalád voltunk de nem szabadott volna, hogy hivatásos zenészek legyünk.

Ha nem a zene volt a hivatásuk, akkor mi vonzotta önt a szitározásban?

Kisgyermek korom óta, azaz nem emlékszem egész pontosan, hogy mikor kezdődött mindez, hiszen gyakorlatilag születésemtől fogva hallottam apámat gyakorolni. Naponta gyakorolt; ez nyűgözött le.

Ő az apjától tanult?

Igen és más nagyszerű zenészektől.

Valójában mikor és hogyan kezdett el gyakorolni?

Ez egy hosszú történet. Az elején kezdem: először is ott a család, nem volt javallott, hogy zenéljünk. Ugyanakkor mindig lenyűgözött, amikor apám gyakorolt. Akkoriban négy-öt éves lehettem és én is zenélni akartam, de apám soha nem engedte. Szoros családi kötelékben éltünk, ami azt jelenti, hogy apám, nagybátyám felesége, nagyapa és nagyanya együtt éltünk, egy házban. Nagyapám az ilyen dolgokról, mint a zene; azt gondolta, hogyha túl sokat foglalkozom vele, akkor az a tanulmányaim rovására megy. Ez nagy baj volt, hiszen amikor tényleg zenét akartam tanulni, mindenki ellenezte, természetesen nagyapámmal az élen. Mivel ő volt a családfő, a család minden egyes tagja engedelmességgel tartozott neki. Így pár évig nem zenélhettem, sőt meg sem érinthettem a hangszert, de mindig, amikor apám gyakorolt, ott ültem vele szemben. Aztán egy nap, mikor apám nagyon lebilincselően játszott, azt kérdezte tőlem, “Minden fiú odakint játszik. Te miért ülsz itt csendben? Miért hallgatod azt, ahogy gyakorlok?” Szitározni akarok – mondtam. Olyan öt éves lehettem akkor és kaptam tőle egy kicsi szitárt. Elkezdtem tanulni, de nem túl rendszeresen. Pár év múlva hét éves lettem, apám elkezdett komolyan tanítani, azt gondolván, “Bizony, ez a fiú nagyon vonzódik a zenénkhez.” Így hát elkezdett szisztematikusan tanítani a skálákra és minden másra.

Ön csodagyerek volt. Megnyerte az All-Bengal Sitar Competition-t, majd 9 évesen az All-India Radio legfiatalabb zenésze lett. Mikor játszott először közönség előtt?

9 éves koromban. Az emberek csodagyereknek tartottak; gyakran játszottam a rádióban és koncerten egyaránt.

India más részén is adott koncertet?

Messzire nem mentem, csak Kalkutta környékére, Bengáliában. Akkoriban ugyanis még iskolába jártam és a nagyapám nagyon-nagyon szigorú volt, és nem engedte, hogy akár egy napot is kihagyjak az iskolában.

faiyaz-khan
Ustad Faiyaz Khan

Volt-e abban az időben bármilyen hangrögzítő eszköz? Viaszlemezek esetleg?

Nem! Mikor kilenc éves voltam, még nem volt ilyesmi. A szalagos-magnókat még ki sem találták. De tényleg volt pár viaszlemezem az All India Radio-ban, de azokat mindössze három-négy alkalommal lehetett lejátszani.

A fiatal művészekre a művészet bármely területén hatással van mások munkája; kik voltak azok az – énekes vagy hangszeres szólisták – akik hatással voltak önre azokban az érzékeny ifjúévekben?

Természetesen rendszeresen ott voltam az indiai zenei fesztiválokon, ahol nagyon-nagyon nagy zenészeket hallottam játszani. Azokon a fesztiválokon minden zenész kitűnő volt és mind nagy hatással volt rám. Akkoriban nehéz volt megmondani ki jobb zenész a másiknál, de minden egyes zenész, mint minden más is, hatással volt rám. Főleg amikor olyan nagyságokat hallottam, mint Omkarnath Thakur, Faiyaz Khan, Kesarbai, Roshanara, vagy a hangszeres zenében, természetesen Allauddin Khansahib. Olyan volt ez, mint egy álom. Egészen közel mehettem hozzájuk, ami akkoriban nagyon szokatlan volt számomra. Mivel nem zenészcsalád gyermeke voltam, ez teljességgel olyan volt nekem, mint egy álom!

Megjelennek ezek a hatások, direkt vagy indirekt formában, a zenében, amit manapság játszik?

Persze! Nagyon őszinte leszek: nagyon nagy hatással volt rám néhány zenész. Mesterem, Allauddin Khansahib, nagyon konzervatív zenész volt. Mindig azt mondta, “Gyűjts össze minden jó dolgot, a világ bármely zenészéről!” Allauddin Khansahib szigorú és konzervatív volt. Pontosan emlékszem, hogy minden este 9-tol 11-ig az All India Radio európai klasszikus zenét sugárzott, ő pedig minden nap 9-tol 11-ig azt hallgatta. Nagyon szerette az európai klasszikus zenét és gyakran azt mondta, “Hallgasd csak ezt a zenét, micsoda precíz hangok! Minden hang tökéletesen intonált!” Így érthető, miért mondta azt, hogy mindent be kell gyűjtenem és fel kell használnom, bárhonnan is való. Természetesen sokfajta zenét hallgattam, de két zenész volt rám a legnagyobb hatással: Az egyik Allauddin Khansahib; nem volt hozzá hasonló. Micsoda mélységek voltak benne! Mindent egybevetve, mint ember és mint zenész nagyszerű volt. Mindenkivel szívélyes volt, az állatokkal is. Mindent megfontolt. Minden mozzanata megérintett. Ilyen nagyság volt ő! Ali Akbar Khan szintén tanított engem és szintén nagy hatással volt rám. Őt tartom a legnagyobb élő muzsikusnak! Vokális zenében pedig Amir Khansahib.

amir-khan
Ustad Amir Khan

Sokan sokfélét beszélnek Indiában, de én ismerem az életemet és tudom, milyen nagy hatással volt rám Amir Khan, mivel gyermekkoromban, mielőtt még Maiharba mentem volna, gyakran járt a házunkban, hogy a nővéremet tanítsa. Nővérem egyike volt Amir Khansahib legrégebbi tanítványainak. Akkoriban még senki nem ismerte ot! 1946-47-rol beszélek; amikor Amir Khan-t még nem ismerték India szerte. De a nővéremet rendszeresen tanította, és amikor tanított én is ott ültem velük és teljesen lenyűgözött.

Volt más mestere mielőtt Baba elkezdte tanítani? Pandit Jnan Prakash Ghosh megemlékezett arról, hogy a kezdetekben Mushtaq Ali Khan tanította.

allauddin-khan

Padma Vibhusan Allauddin Khansahib

Minket szegénynek tartottak. Szegény családból származom, már ami az anyagiakat illeti. Tizenketten voltunk testvérek és mivel egyedül apám keresett pénzt, nem tudott sok pénzt fordítani a taníttatásomra. Gyermekkoromban apám sok zenész barátja megfordult a házunkban, és amikor játszani hallottak, azt mondták, “Hadd üljünk ide. Hozd a hangszered és hadd halljuk, mit játszol.” Gyakran tanítottak ezt-azt; így hát sokuktól tanultam, de se nem komolyan, se nem rendszeresen. Mushtaq Ali Khan-tól mindössze három hónapig tanultam. Bár apám amatőr zenész volt, Mushtaq Ali Khan apjától, Ashiq Ali Khan-tól tanult egy ideig.
Amikor pedig apám felkérte Mushtaq Ali Khan-t, hogy tanítson. Ő előbb beleegyezett, később mégis azt mondta, “Nem tanítom.” Aztán tanultam tablát, a ritmusok rendszerét, és vokális zenét, Jnan Prakash Ghosh-tól. Ugyancsak pár évig tanultam az egyik legkiválóbb amatőr zenésztől, egy indiai állam királyától, Birendra Kishore Roy Chowdhury-tól. Kitűnő zenetudós és kiváló zenész volt, de rendszerint csak dhrupadot énekelt, és amellett játszott olyan hangszereken, mint a sursringar, a rabab, néha a bin, valamint a surbahar.

Természetesen csak régi kompozíciókat játszott, szigorú rend szerint, gat nélkül, tabla, vagy más ritmushangszer kísérete nélkül – a régi dhrupad stílusnak megfelelően. Nagyon képzett volt! Mivel gazdag volt, gyakran vendégül látott Ustadokat, nagy zenészeket India minden szegletéből, és azt mondta nekik, “Gyerünk, ki vele mennyi pénzt szeretne? Csak jöjjön és maradjon az udvaromban egy ideig és tanítson. Mennyit szeretne ezért kapni?” Saját szememmel láttam, ahogy nagy zenészeket hívott az udvarába, rengeteg pénzt adott nekik, rendelkezésükre bocsátott egy autót, kaptak egy házat, mindent megadott nekik. Számtalan kompozíciót gyűjtött egybe – hihetetlen személyiség volt! Senki nem gyűjtött össze annyi művet, mint ő! Egy rágán belül legalább 200 különféle ősi szerzemény, olyan zenészektől, mint Tansen, Baiju, vagy talán Gopal Nayak, vagy akár még régebbiek. Mind nagyszerű Ustadok szerzeménye! Ilyen csodás dolgokat tehetett meg, mert amatőr zenész és mert gazdag ember volt, és a tanítványaitól semmilyen tudást sem tartott vissza. Bárki fordulhatott hozzá, hogy “Uram, megtanítaná nekem ezt a rágát?” Legalább száz különféle kompozíciót volt képes énekelni! Száz különféle kompozíciót számtalan gharanától, különböző megközelítésekkel. Hogyan értelmezték ezt a rágát, vagy hogyan fejtették ki a másikat. Hihetetlen volt. Gyakran tanultam tőle ősi vokális és hangszeres műveket. De egy idő után azt mondta, hogy mivel ő nem gyakorlott muzsikus, sem nem szitárjátékos, egy szóval azt javasolta, hogy menjek Maiharba, Baba Allauddin Khansahib-hoz és kérjem meg, hogy tanítson. Ugyancsak ő volt az, aki később bemutatott neki.

Hallotta korábban Allauddin Khan-t?

Igen, jóval korábban.

Az élete akkori szakaszában is teljesen el volt kötelezve a zenészpálya mellett?

Igen, de ez apámnak köszönhető. Amikor 9-10 éves lehettem egy nap azt mondta, “Nézd, mi amatőr zenészek vagyunk . Ha tényleg zenét akarsz tanulni, ez kell, hogy legyen a hivatásod, másképp ennek semmi értelme.” De arra is emlékszem, hogy amikor ezt mondta, nagyapám és a család más tagjai menyire ellenkeztek! Nekiugrottak az apámnak, hogy “Romlásba taszítod ezt a fiút!” Azt is tudni kell ehhez, hogy a 40-50 évvel ezelőtti Indiában a zenét nem tartották túl nagy becsben. Elmondok erről egy rövid történetet. A Moghul Dinasztia idején, a 17. század vége felé, Aurangzeb, az utolsó császár, szigorúan megtiltotta a zenélést. A törvény szerint bárki, aki zenélt, vagy zenét gyakorolt azonnal halállal lakolt! Ez sötét korszaka volt az indiai zenének. Akkoriban a zene teljes mértékben tiltott dolognak számított. A zene és a művészetek fennmaradásáért India köszönettel tartozik a prostituáltak kasztjának – a prostituált persze nem a megfelelő szó – “baiji“-nak hívták őket. Ezek az emberek tartották életben a művészeteket Aurangzeb uralkodása idején, amikor az kiszorult a hivatalos kultúrából. A baiji-k megőrizték a zenét és ez volt az oka, hogy az iskolázott, művelt családokban úgy tartották, “tanulhatsz zenét, de ne ez legyen a hivatásod.” Mert ha ez a hivatásod, akkor szoros kapcsolatba kell kerülnöd a “prostituált” baiji réteggel, amitől beszennyeződsz. Merthogy brahmin vagyok, a mi kasztunk minden tagja tanult, kulturált családból származott, ezért nem is lehetett hivatásos zenész.

Ugyanakkor a dhrupad eredetileg templomi műfaj, a zene pedig spirituális út volt...

Természetesen, de ez más ügy. A nyugatiaknak meg kell érteni, hogy az indiai zene a spiritualizmusban gyökeredzik. Ez az első dolog amit meg kell jegyezniük. Sokan félreértik ezt, mert azt gondolják, hogy ez valami vallásos dolog. Nem az! Egyáltalán nem az! Semmi köze a valláshoz, hiszen spiritualitás. Az indiai zenét a Végső Igazság megismerése érdekében gyakorolták és játszották. Délrol Mirabai, Tyagaraja; Haridas Swami, Baiju – mindezek a nagyszerű zenészek és zeneszerzők vándorló szentekként éltek. Soha nem voltak részei a társadalomnak és soha nem is játszottak közönség előtt. Ez az indiai zene gyökere. Mert bizony a zenét az igazság keresése érdekében tanulták és gyakorolták. Ez az indiai klasszikus zene alapja; ezt mindig tartsa észben. A templomokban, az isteneket megszemélyesíto szobrok előtt, minden nap ez a zene szólal meg. Mathura-Brindaban, a dhrupad hazájában, még mindig éneklik ezt a zenét. Azonban egy technikai dolgot is el kell mondanom: tudja a dhrupadnak négy része van: asthai, antara, sanchari és abhog. Ha ön Mathura-Brindaban-ba megy, ott hét részből áll, és tagadhatatlan, hogy az az eredeti. Az esti szertartásokban csoportosan éneklik. Tiszta Rágát, tiszta, hét részes dhrupadot. Ha igazán hallani akarja, el kell mennie a templomba. A mi zenénket templomokban játszották, vándorszentek énekelték. Ez több ezer évig így volt.

Aztán, a 12. századi mozlim invázió idején, a zenét már a királyi udvarban is énekelték. A szenvedély a zene részévé vált; bár korábban ez nem így volt. Szenvedély és a királyba – az Istenhez hasonló királyba – vetett hit, amit sok kompozíció szövege is mutat. Ezek a királyhoz intézett imádságok voltak. A király meg gyakran parancsot adott, hogy csinálják ezt, vagy azt. A mozlim invázió idején a zene a szórakozás része lett, bár korábban ez nem így volt. A korai kompozíciók szereplői: Krishna és Radha, az Ő mennyei szeretője. Minden erről a szerelemről szólt. Aztán, a mozlim invázió idején, minden drámaian megváltozott.

A 12. századtól az indiai zene kettévált – északi (hindusztáni) és déli (karnatikus) klasszikus zenére. A déli megtartotta merev ortodoxiáját. Vita kezdődött, ahol az északiak vitatták, hogy a déliek tényleg megtartották-e a tiszta klasszikus indiai stílust – amiről a déliek meg vannak győződve. Ha valamit minden világi hatástól megvédelmezel, akkor lehet, hogy megmarad a szentsége, de ugyanakkor olyan lesz, mint az állott víz. Ekképp az Észak-indiai klasszikus zenét számos perzsa, görög, afgán, és más népek inváziója után, új kombinációk gazdagították. Ez az oka, hogy a zenénk olyan ősi és mégis erőteljes, míg más népek Japán, Kína, Korea, vagy más ősi civilizációk elvesztették gyökereiket. Az Észak-indiai zene mindig mozgásban volt. Még manapság is ez van, hiszen “a gördülő kőhöz nem tapad moha.” Nagyon kikristályosodott és még mindig tele van erővel.

Az indiai zenészek számos más zenészt hallottak, sokféle zenét próbáltak játszani és még mindig keresnek. Ez kitűnő dolog. Szeretem. Anélkül, hogy más emberek, más kultúrák eszméit magadévá teszed, hogyan bontakozhatnának ki a saját eszméid? Ha nem fejlődsz, megkövülsz és meghalsz. Ami azonban a Dél-indiai zenével történt az mélyen elgondolkodtató. Mostanában sok nagyszerű muzsikus van. Sokuk próbál valamit hasznosítani az Észak-indiai zenéből is. Bizonyára Ön is sok nagyszerű zenészt ismer, akik rendszeresen koncerteznek az Egyesült Államokban, Dél-Indiában mégsem elfogadott zenészek. Miért van ez? Mert nyugatra mentek, más zenei hatások érték őket; a mi zenénk pedig nagyon merev. Mégis azt mondhatjuk, hogy Észak-indiai zene folytonos mozgásban van.

Menjünk vissza 1947-be, mikor Birendra Kishore Roy Chowdhury bemutatta Baba-nak (Allauddin Khan); milyen volt az első találkozásuk?

nikhil-banerjee-2
Nikhil Banerjee
(Nevet) Ez egy másik történet, szép hosszú történet! Ő évente 3-4-szer koncertezett a kalkuttai zenei fesztiválokon. Minden egyes alkalommal ott voltam. Általában szállodában lakott, és én minden nap elmentem oda, ahogy eljöttek mások is. Így nap, mint nap igen sokan voltunk. Mindig nagy hatalmú, gazdag emberek voltak körülötte, kitűnő zenészek. Én meg egy 14-15 éves fiú voltam, így hát senki sem törődött velem. Szóval minden nap ott ültem, figyeltem a beszélgetéseiket, aztán hazamentem. Egy nap, számos ilyen látogatásom után, magához hívott. Csak páran voltak a szobában, szóval, hivatott és azt mondta, “Figyellek téged. Minden nap eljössz, aztán ha mindenki elhagyta a szobát, te is elmész. Miért jössz hozzám? Minek?”

Ő a nagyon, nagyon kemény fegyelem híve volt: “Amíg élsz, gyakorolnod kell” – mondta. Ez egy nagyon egyszerű dolog, Ilyenkor nincs idő a beszédre, nincs idő aludni, nincs idő enni – ha egy nap 24 órát gyakorolsz, ő akkor boldog! Ő ilyen ember volt és csak a zenéhez értett! Azt gondolta, “Amikor a világra jössz, semmi más dolgod nincs, mint a gyakorlás! Egy pillanatot se fecsérelj csevegésre, vagy beszédre!” A vasfegyelem embere volt! Így hát, amikor hivatott és azt kérdezte, “Miért jössz hozzám?” Akkor elsírtam magam, a lábfejét megérintve azt mondtam, “Kérlek! Ha nem tanítasz, megölöm magam! Képtelen vagyok más zenéjét hallgatni!” Erre ellökött és azt mondta, “Ne zaklass! Öreg vagyok már. Nincs arra energiám, hogy mást is tanítsak.” Mert ott volt Ali Akbar Khan, ott volt Ravi Shankar, a lánya Annapurna, Pannalal Ghosh, Timir Baran – ki tudja még hányan és ha elfogad egy új tanítványt, akkor komoly terhet vesz magára. Nem láttam hozzá hasonlót és nem is hallottam ilyenről! Ezt bármilyen értelemben veheti! Bármihez nyúlt, arannyá vált a keze között. Ilyen ember volt.

Szóval, azt mondta, “Ezeket a tanítványokat én alkottam, nincs több energiám. Nem bírom energiával, nincs időm; békét akarok, pihenni akarok, lazítani akarok. Közel 70 éves vagyok. Ne zaklass többé! Hagyj nekem békét.” De ekkor tovább sírtam és azt mondtam, “Nem megyek el amíg nem mondasz valamit!” Ekkor megrúgott! Akkoriban néha a kalkuttai All India Radio-ban játszottam. Mikor ezt elmondtam neki, elgondolkozott, majd azt felelte, “Rendben. Ma nincs időm, holnap elhagyom Kalkuttát. Ha megtudod, mikor leszel adásban, megírod, és én majd Maiharban meghallgatom.” Így is tettem; megírtam neki, hogy melyik napon fogok játszani. Utána kaptam tőle egy nagyon kedves levelet. Valahogy így hangzott az első sor: “Hallottam a koncerted! Amit játszottál, az teljesen vacak volt! Reménytelen! Mindenhol tele volt hibával – csak hiba volt benne! Nagyon beteg rága volt! Minden hibás volt benne! Nem tudod, hova rakd a díszeket – bokaláncot tettél a hajadba, hajpántot húztál a lábadra!” Valami ilyesmi volt, egy csodaszép levél! “De azt kell mondanom, hogy rejtett erő van benned – ápolást igényel. Boldog vagyok és ha még mindig jönni akarsz, hát szeretettel látlak.” Természetesen a következő nap elindultam Maiharba.

Úgymond a ház népéhez tartozott?

Így van. Ez volt a régi rendszer, ahol családtagként kellett a mesterrel élni.

Milyen volt az élet akkoriban?

Csak gyakorolnom kellett, az egész világról elfeledkezhettem! Nagyon kemény és szigorú időszak volt. Semmi másra nem jutott idő! Csak a gyakorlás, a gyakorlás, minimum napi 14 órán át, csak a gyakorlás! És o mindig ott volt, hogy segítsen. Ez nem olyan, mint amikor szívesen látnak egy órára 7-tol 8-ig. Ez 24 órás folytonos felügyelet és segítség! Tudja az nehéz kérdés, hogy ki is a guru, mi is a guru? Én nem lehetek guru, mivel, ahogy a történet mondja: valaki felkeresett egy spirituális vezetőt, épp betegségéből lábadozott. A szent azt mondta neki, “Hét nap múlva gyere vissza, akkor adok orvosságot.” Hét nappal később, mikor a tanítvány újra elment hozzá, azt mondta, “Ne egyél sót. Egyáltalán ne használj sót. Hozzá se érj többé.” Akkor így szólt a tanítvány, “Megbocsáss egy kérdést, miért ilyen egyszerű orvosságot ajánlasz és azt is csak hét nap után?” A mester azt felelte, “Mert az elmúlt hét napban nem ettem sót.” Hát erről van szó! Bármit mondhatok neked, ha én magam nem követem azt. Nekem tudnom kell az okot és az okozatot. Erről ismerszik meg a guru. A guru belülről lát téged, rávezethet arra, ami igazán neked való, ami igazán te vagy.

Egyszer azt kérdezték tőlem, “Ön és Ravi Shankar ugyanannak a mesternek voltak tanítványai, miért ennyire különböző hát a zenéjük, a stílusuk?” Ez azért van, mert a mesterem tudta, mennyire különbözőek vagyunk. Mikor Maiharba mentem az első dolog, amit mondott ez volt, “Más irányba vezetlek, másfelé, mint Ravi Shankar-t. Nem lesz hasonlóság köztetek.” Persze, a kiindulópont ugyanaz. A rága felépítménye, hogy miként kezeljük a rágát – ez mind ugyanaz, de más a kifejtés, más a stílus. Most már értem, hogy miért, de akkoriban ez nem volt világos. Azt mondta, “Másfelé vezetlek. A te utad más lesz, mint Ravi Shankar útja.” Azért volt így, mert értette a dolgát. Most már látom, hogy az én zenei hozzáállásom mennyire más, mint Ravi Shankaré. Mindenkinek más a megközelítése, mivel más a tudatossági szintje is, másként gondolkodik. Emlékszem, mikor először tanította nekem ezeket a műveket, nagyon megilletődtem. Azt gondoltam, soha nem leszek képes így játszani! Teljesen más stílus, mindenben különböző! Csupa ismeretlen dolgok voltak számomra.

Azt mondta, “Ez a te utad, erre kell elindulnod. Ez a te stílusod, ami a te szellemedet tükrözi. ” Most már értem, hogy miért, de akkor nem értettem. Felháborodtam, hogy “Mi ez? Ez teljesen más, mint amit eddig csináltam, képtelen vagyok így játszani!” Ő azt felelte, “Ha nem tudsz így játszani, akkor ne zaklass többé! Menj vissza Kalkuttába, most!” Azt akarom ezzel mondani, hogy a guru lát téged, akár hiszed, akár nem. Lát téged, mert érettebb és gyakorlottabb nálad. Talán ön is találkozott már guruval. Szomorú lennék, ha nem. A guru nem csak zenét tanít; a guru lépésről lépésre formálja a lelked. Megtanítja, hogyan viselkedj, hogy reagálj a dolgokra. Minden grádicsnál veled van, mindig rajtad tartja a szemét, hogy irányítson téged. Kimeríthetetlen téma a guru. Mert ki is guru? Én nem lehetek guru, mivel nem vagyok elég őszinte magamhoz. Nem tudom mindig azt csinálni, amit mondok. A guru az más; ha ő azt mondja, “Gyakorolj napi 16 órát,” azt azért mondja, mert tudja, hogy ez mit eredményez. Tudja, mit kell gyakorolnod, mi az ami leginkább a te temperamentumodhoz, a te érzelmi világodhoz van szabva. Ért téged, mivel figyeli a lényedet, a viselkedésedet, a reakcióidat. Csak a guru tudhatja ezeket, mert o megtisztult. Bizony, az igazi guru áldás!

Hohoho! Egy nap azt mondta, “Ne játssz alapot, az nem neked való. Majd ha 40 éves leszel, addigra az idegeid és a lényed lenyugszik. Mert így működik az alap. Amíg meg nem változik a tudatod és a koncentrációd, amíg le nem nyugszik a lényed, nem tudsz alapot játszani! Mikor alapot játszol, minden hangot belülről érzel! Minden egyes hangot! És ehhez sok idő kell.” Ezért is van, hogy az alapot utoljára tanítják. Kezdetben csak különféle skálákat gyakorolunk, ritmus-patterneket, technikát. Ez eltart vagy 20 évig. Megtanulunk sok kompozíciót és sok egyebet is, aztán legutolszor az alapot. Egy nap, mikor nagyon fáradt voltam és csukott ajtónál játszadoztam a szitáron, azon kaptam magam, hogy alapot kezdtem játszani. Hirtelen rám nyitotta az ajtót és azt mondta, “Pakolj! Mész vissza Kalkuttába! Nem tanítalak tovább!” Hosszú vita lett ebből, de ő nagyon makacs volt, meg sem hallotta, amit mondtam neki. “Pakolj és tűnés! Egy szavadat sem akarom hallani!” Nagyon kemény ember volt. Mondta, hogy ne játsszak alapot, de a kimerültség rávitt; csak mert belefáradtam a skálázásba. Halkan játszottam, mégis úgy, mintha nem mondta volna, hogy ne játsszak alapot. Most már megértem őt, de akkor nagyon-nagyon merevnek tartottam!

Messze földön híres volt temperamentumáról; volt, hogy elvesztette a türelmét és megsértette, vagy megütötte?

Bizony! Bárki ki tudta hozni a sodrából. Ő egy kicsiny állam, Maihar udvari zenésze volt. Gyakran tanította a királyt is ősi, dhrupad szerzeményekre. Egy nap meg hozzávágta a tabla hangolásához használt kalapácsot a királyhoz! Ilyen ember volt! Semmi máshoz nem értett, csak a zenéhez! Néha hibáztam, ami ugye mindenkivel megesik, mert ilyen az emberi lény. Hogyan is tudnék folyton úgy figyelni, hogy mindent azonnal megértsek, amit hallok? Néha egyszerűen képtelen voltam koncentrálni. De semmit nem ismételt kétszer vagy háromszor! Elsőre kellett megtanulni, amit énekelt! Ha azt mondtam, “Bocsánat, nem értem,” azonnal megrúgott! Iszonyú szigorú volt! De tudna-e mondani még egy olyan mestert az indiai zene történetében, aki ennyi kiváló tanítványt adott volna a világnak? Egyedül Allauddin Khansahib volt erre képes; ő volt az indiai zene egyetlen olyan mestere, aki olyan zenészeket tudott nevelni, mint Ali Akbar Khansahib, Ravi Shankar, Annapurna-devi, Pannalal Ghosh, vagy Timir Baran. Mindegyik kiváló zenész, aki a saját hangszerén maradandót alkotott. Nagyszerű ember volt! És mivel nem volt tradicionális zenészcsalád gyereke, ezért teljesen különbözött minden tradicionális gharana zenészétől. Gyakran mondta, “Mindent megosztok veletek, amit tanultam. Ha elég éberek vagytok, ti is megtanulhatjátok.” De mindnyájan tudtuk, hogy ez mekkora feladat.Ő nem törődött azzal, hogy mennyit vagyunk képesek befogadni. Különleges személyiség volt. Különleges volt és a nagyon, nagyon kemény fegyelem híve. Manapság nehéz ezt elképzelni! Amíg a tanulási időszak tartott, nem mehettünk moziba, nem olvashattunk könyvet, de nem is maradt semmi másra energiánk. A gyakorlás hajnali 4-kor kezdődött és este 11-ig tartott. Egy röpke szünet a reggelihez, ebédhez, vacsorához, egy kis szabadidő, hogy kimossuk a ruháinkat vagy más munkát elvégezzünk, de hajnali 4-től este 11-ig lényegében csak gyakoroltunk. Lehetetlen lett volna bármi mást csinálni.

Hogy bírták az ujjai?

Jaj, ne! Eleinte mindenkivel ugyanaz történt. Az egész kezem tele volt vágásokkal, az ujjaim felhasadtak! Ilyenkor azt mondta, “Amíg élsz gyakorolnod kell! Csak a halálban lesz nyugalmad! Jobb is, ha meghalsz, mert amíg élsz, megállás nélkül gyakorolnod kell!” De azt is láthatja mennyi szeretet volt benne. Mert miért is csinálta ezeket a dolgokat? Mire volt jó ez a szigorúság? Mert szeretett engem! Gyakran mondta, “Most kell csinálnod valamit! Ha elkezdtél valamit, akkor addig kell csinálnod, amíg részeddé nem válik!” A gyakorlás időszaka kegyetlen volt. Éreztem, hogy a világ megváltozott, hogy másképp vannak a dolgok, az ország egyre fejlődött, nekem mégsem volt más választásom. Ha teszem azt zenélni akarsz, négy-öt évre el kell feledkezned a világról, hogy a zenére koncentrálj. Zenét játszol, zenét gondolsz, zenét álmodsz, zenét eszel – a zene az életed! Ez minden! Nincs más lehetőség, ha igazán nagy zenésszé akarsz válni. Ez persze nem csak az indiai klasszikus zenére igaz. Ez így van, bárhol is élsz és bármit is komolyan csinálsz.

allauddin-khan-2
Baba Allauddin Khan

Pontosan mennyi ideig maradt Baba házában Maiharban?

Körülbelül 5 évig, de valójában 1947-tol egészen a haláláig. Ha volt egy kis idom, mindig találkoztunk. Bárhol futottunk össze, vonaton, buszon, vagy csak az utcán sétálva, azonnal a zenéről kezdett el beszélni! “Tudod azt hogy…? Ismered azt, hogy…? Nézd csak, hogy van ez! Hallgasd!” Azonnal tanítani kezdett! Akkoriban sokféle dolgot csináltam. Neki azonban a zene töltötte ki az életét. Számára minden zene volt. Soha nem beszélt politikáról, vagy hogy milyen messze van Maihartól Amerika – nem is tudott ezekről a dolgokról semmit, de nem is érdekelte az ilyesmi. Oda se figyelt volna, ha szóba hozom.

Azt olvastam, hogy miután Baba segítségével elsajátította az alapokat, a lánya, Annapurna is tanította.

Igen és tudja, még mindig tanít. Amikor csak van időm, vagy, ha épp Bombayban koncertezek – ő ugyanis ott lakik – elmegyek hozzá. Mivel Allauddin Khansahib leánya, szintén nagyon szigorú. Bármikor arra járok, elbeszélgetünk erről arról. Nem hiszem, hogy túl sok tanítványa lenne. Hariprasad (Chaurasia) említette Annapurna-devit, még ő maga is tanult tőle. Még Ravi Shankart is tanította. Nagyszerű zenész.

Jnan Prakash Ghosh azt írta, hogy Ali Akbarral is volt pár kemény éve.

Ez akkor volt, amikor Baba megöregedett. Ali Akbar Khansahib szintén nagyon szeretett engem. Négy-öt évig éltünk együtt Bombayban. Sokat tanultam ott tőle. Hadd mondjak még egy dolgot: Akkoriban olyan voltam, mint egy kis fácska, egy fiatal hajtás, amelyik megpróbál nőni. Az ilyen facsemetét körbe kell keríteni, hogy ne érjék káros hatások, vagy hogy meg ne sérüljön. Csak amikor megnőtt, akkor bonthatod el a kerítést. Amíg az alapozás tart, nem szabad, hogy mások előtt játssz, még a rokonaid előtt sem, nemhogy idegenek előtt. Ez alól csak a szüleid lehetnek kivételek. Nem szabad más zenét hallgatnod, nehogy másféle hatás érjen. Nem hallgathatsz mást és nem játszhatsz mások előtt. A mestered formáz téged; te minden energiáddal a zenére koncentrálsz, ő pedig mindig ott van, hogy segíthessen. Védelmez téged a gyakorlás időszakában. Mielott Maiharba költöztem volna, gyakran koncerteztem erre-arra, de amikor Maiharba mentem, azt mondta, “Mától mindennel felhagysz”.

Ravi Shankar azt mondta, hogy Baba sok hangszeren játszott, de a szitár egyike volt azoknak, amin nem. Kihatással volt ez az ön technikájára?

A technikám akkoriban alakult ki. Az ujjhasználatom, a kezem elhelyezése, ahogy a szitárt tartom – minden rendben volt. Ő általában énekelve tanított. Elénekelt valamit és a saját hangszeremen kellet utánajátszanom. Néha ez nem sikerült, mert technikailag képtelen voltam követni, de visszakérdezni nem volt szabad. Arra rögtön azt felelte, “Találd ki valahogy. Vitasd meg az agyaddal. Engem ne kérdezz.” Ilyenkor nekifeküdtem, hogy felidézzek mindent, ami a hallottakból megragadt bennem.

Ez segítette hozzá, hogy a saját zenei stílusát kialakíthassa.

Így van. Ez fejleszti az embert és biztos vagyok benne, hogy ez a helyes út. Ha mindent megtanultál, akkor már tudsz magad dönteni, védetté válsz. A lényed, a személyiséged, mind a zenével nő fel.

Mivel járult hozzá Baba az indiai klasszikus zenéhez; hogyan hatott a szitár és más hangszerek játékstílusára?

Baba Allauddin Khansahib komolyan elősegítette az indiai klasszikus zene fejlődését, főleg a húros hangszerek tekintetében. Meg lehet hallgatni a felvételeken, nyomon lehet követni, hogyan játszottak szitáron, vagy a sarodon, 40-50 évvel ezelőtt. Hallgassa meg ezeket a régi lemezeket. Akkoriban csak egy dologra koncentráltak és azon soha nem léptek túl. Régebben szitáron nem is játszottak alapot és a legtöbb frázis, a legtöbb tandiri diri” pengetésen alapult. Nem voltak sapat tanok, nem voltak hosszú meendek vagy más efféle dolgok. Ha nem hiszi, hallgassa meg a lemezeket. Kalkuttában még beszerezheti őket. Korábban senki nem játszott úgy sarodon, mint Ali Akbar Khansahib. Régebben nem szerettem a sarod fémes hangját és a jobb kéz “diri diri diri” pengetését. Se hosszú meendet, sem más efféle technikát sem használtak. De Baba a szitár és a sarod játékába beépítette a sursringar, a surbahar és a vina stílusát. Minden egyes frázis, amit Allauddin Khansahib tanítványa játszik a vinából jött, ami a rabab stílusából, ami pedig a sursringarból, illetve a surbaharból. Mindezek stílusát beépítettük a zenénkbe, ezért olyan amilyen, amit mi a szitáron játszunk. Kitárult a horizont, jobban, mint annak előtte. Ez mind Allauddin Khansahib munkájának az eredménye.

Mit változtattak meg, mit fejlesztettek a szitár felépítményén?

A legfontosabb változtatás az volt, hogy Allauddin Khansahib kharaj (basszus) húrt rakott a szitárra. Korábban senki nem használt ilyet…

Ravi Shankar azt mondta, hogy ez a dolog Kanai Lal, a szitárkészítő műve volt.

Nem, nem! Ez tévedés! Allauddin Khansahib volt, aki azt mondta, hogy tegyünk egy még vastagabb húrt a szitárra, hogy legyen egy mély Sa hangja. Miben különbözik a hangszer, amit jelenleg is használ attól, amivel játszani kezdett? Más konstrukció. Kicsit más a formája, főleg a kharaj (basszus) húrok miatt. Más a tumba (tök) és a fedőlap is. Mindkettő kicsit nagyobb lett és a formájuk is megváltozott. Másképp képtelenség lenne játszani a mély húrokon. Meghajolna a szitár nyaka.

Változott a szitárhúrok minősége? Milyen típusú, milyen vastagságú húrt használ?

A tonikához most vastagabb húrokat használunk. Én az angol húrokat kedvelem. A német húr kicsit vékonyabb és merev. Szerintem, az angol acélhúr jobb. Az amerikaiak meg jobb foszfor-bronz húrokat gyártanak. Amit én használok: #4 acél a fő húrhoz (baj); az jó nehéz. Nem ismerem a többi vastagságát; általában egy kaliforniai tanítványom küldi őket.

Ki készítette a szitárt, amit a koncerteken használ? Mikor készült ez a hangszer?

A hangszert, amit mostanában használok Hiren Roy készítette mintegy 30 évvel ezelőtt.

Ez az egyetlen hangszer, amit fellépéshez használ?

Csak ezt használom. Rengeteg szitárom van, de úgy gondolom, csak egy hangszeren kell játszani, annak azonban minden kis zizzenését jól kell ismerni.

Észrevettem, hogy a szitárján van egy plusz híd a húrok felfüggesztésénél. Ezt ön találta ki? Mi ennek a célja?

Valami olyasmit akartam, amitől hosszabban rezegnek a húrok. Korábban nem volt ilyen hosszú lecsengése a hangoknak. Amikor alapot vagy lassú kompozíciót játszom, jól hallatszik a vokális hatás a zenémben. Szeretem az egyszerű mély hangokat. Ugyanakkor a gyors játékhoz élesebb hangok kellenek. Ez a kettő egyszerre nem lehetséges a szitáron. Hogy őszinte legyek eddig még nem találtam meg álmaim hangszerét! Nagyon, nagyon sok hangszert kipróbáltam és ezzel, ami most van, elégedett vagyok. De nem túl elégedett, mert mint mondtam még nem találtam kedvemre való szitárt.

Megosztotta ezt a problémát Hiren Roy-jal, hogy találhasson rá megoldást?

Megbeszéltük, de ő nagyon elfoglalt, így nincs ideje kísérletezni. Annyi megrendelése van, hogy alig győzi a munkát. Alig tud annyi hangszert befejezni. Nincs ideje gondolkodni és azon fáradozni, hogy még jobb legyen a szitár hangja.

Van olyan mesterember Kalkuttában, aki törődik a hangszer fejlesztésével?

Nincs ilyen. India szegény ország, ezért alapvetően mindenki pénzt akar keresni. Kinek lenne ideje kísérletezésre, fejlesztésre? Ki támogatná abban az időben? Ugyanakkor Hiren Roy a legjobb szitárkészítő? Persze, persze, ő India legjobbja. De mikor gyermek voltam a legjobb szitár, amit hallottam egy öreg Kanai Lal hangszer volt. 5-6 éves lehettem akkor. Miután ő elment és senkinek nem tanította meg, mitől lesz jó egy hangszer! Ma is megvan még Kanai Lal műhelye – testvérei és unokája folytatták az ipart, de mivel senkit nem tanított ki, így az ott készülő hangszerek sem túl jók. Esik a színvonal. Bár Kanai Lal egy csodálatos hangszerkészítő volt; halálával nagyot esett a színvonal. Most pedig Hiren Roy a legjobb.

Gyakran találkozom lemezek kísérőszövegében azzal, hogy a szitár tikfából készül; valójában nem tunfa az alapanyaga?

De tunfából (indiai cédrus) készül. Korábban a burmai tik kitűnő volt. Manapság azonban nehéz Indiában jó fához jutni, mivel a függetlenség kikiáltása óta megszűnt a kereskedelem Burmával, pedig a burmai tikfa a legjobb. Az indiai fák nem elég idősek és a minőségük is silány. Nehéz manapság jó szitárt kapni. Hiren Roy maga mondta, hogy nem elégedett az alapanyagokkal. Nincs jó fa, nincs jó híd, vagy más hozzávaló, ezért nehéz ma jó hangszert kapni.

Ha már a hidakról van szó, hogyan változtatta meg a fő jawarit (a szitár hangdobozán található nagyobbik híd)?

Jó kérdés. Ez mindig probléma volt! Sokat gondolkodtam ezen, de nem elég jó a szemem és ahhoz, hogy nekilássak. Az ilyen munkához nagyon jó látásra lenne szükség. Ez nagyon aprólékos, fáradtságos munka, amely sok türelmet igényel. Mivel rossz a szemem, sok gondom adódna!

Hogyan oldja meg a híd finombeállítását, amikor Indián kívül koncertezik?

Kevés dolgot csinálok magam. Nem kockáztatok sokat, bár pár dolgot kipróbálok.

Lehetséges lenne-e, hogy Hiren elkészít pár jawari-hidat, ön pedig magával viszi?

Megpróbáltam, de nem sokat segített. Mások az éghajlati körülmények, és ez nem kedvez a hangzásnak. Magammal vihetek három-négy hidat is és mindig újat rakhatok fel, de könnyen megtörténhet, hogy amikor újat kezdek használni, a hőmérséklet, vagy az éghajlati sajátosságok miatt nem fog szépen szólni. Mindig csak kicsiny, de precíz változtatás szükséges.

A szitárnak lenyűgöző hangzása van. A harmonikusok és a felhangok gazdagsága miatt összetéveszthetetlen más hangszerrel és nagyon sok múlik a hídon…

Természetesen így van.

Milyen irányt vett az életpályája miután elhagyta Maihart? Milyen volt annyi év elzárkózás után újra a színpadra lépni?

Maihar után tudtam, hogy még jobban kell a szitárra koncentrálnom. De ez nehéz, hiszen a koncertezés elfoglalttá tesz. Ha lenne, aki támogatna pénzzel és a családomat is eltartaná, újra csak gyakorolnék! Szívem szerint most is gyakorolnék! Végtelenül szeretem a zenét és minél többet gyakorlok, annál mélyebbre merülök a zene óceánjába. Mivel ott nincs kitaposott ösvény, van mivel bíbelődni! Persze tele voltam önbizalommal, hiszen Allauddin Khansahib volt a mesterem, de pár példa is volt előttem: ott volt Vilayat Khan és Ravi Shankarji is, ott volt Ali Akbar Khansahib. Mindezek a kitűnőségek előttem jártak! Amíg nincs hírem, ki figyelne az én zenémre? Maihart elhagyva, egy ideig idegeskedtem, merre is van az én utam, mert ez a három csodálatos zenész nem hagyott jelzéseket, hogy merre és miként haladjak. Egy időre össze is zavarodtam, “Mit is kéne csinálnom? Merre induljak? Melyik a helyes út?” Bár ott volt a tanítás, ott volt minden, amit Allauddin Khansahib átadott, de a mindennapi életben könnyű megzavarodni. Évekig csak kerestem, hogy mint zenész, hol a helyem a színpadon ezek mellett a kitűnőségek mellett? Ez a három zenész ismerte az indiai klasszikus zene minden csínját-bínját. Egyéniek és mégis nagyszerűek maradtak.

Később jött a jugalbandi (duó) időszaka Ali Akbar-ral?

Igen, sokat játszottunk együtt. Talán ezer közös koncertünk is volt Ali Akbar Khannal.

Mikor kezdett el Indián kívül koncertezni?

1955-ben kezdődött. Az indiai kormány kulturális delegációjának részeként jártam Lengyelországban, Oroszországban és Kínában. Az volt az első alkalom, hogy elhagytam Indiát. Aztán jött Afganisztán, Nepál és a többi ország. De a nagy szervezett koncertkörutak 1967-ben kezdődtek. Akkor jöttem először az Egyesült Államokba.

A U.C. Berkeley egyetemen is tanított. Milyen volt ez önnek?

Minden nyáron három hónapot töltöttem ott. Tanítottam, koncerteztem, bemutatókat tartottam.

Vannak magántanítványai?

Nincs magántanítványom. Még nem szeretnék tanítani.

Élvezi, amikor Amerikába jön koncertezni?

Igen, szeretem ezt az országot. Kedvesek az emberek. Elég más itt, olyan változatos…

Gondolja, hogy a nem indiai születésű nyugati hallgatóság érti és megbecsüli ezt a zenét?

Most már elég jó a helyzet, de amikor először itt jártam, nem így volt. Mindannyiunk számára kihívás volt ez.

Ön hogy látja, a nyugati hallgatóság növekszik, csökken, vagy állandó az évek során?

Ez nagy kérdés. Úgy látom, a kései 60-as és a korai 70-es évek hippi mozgalma, aztán a Beatles és néhány guru elejtett gondolatai elindítottak valamit. Ez nagyszerű! Egyfelől ez egy minden megbecsülést kiérdemelt kitűnő ország, más felől meg bolondok gyülekezete! Ez elég érthetetlen! Az amerikai értelmes nép, mégis elfogadnak olyan indiai gurukat, mint Rajneesh (Osho)? Váratlan volt a heves reakció! Nem akarok bárkiről rosszat mondani. fogalmam sincs, hogyan hatott a hippi mozgalomra az indiai zene, Mahesh Yogi, a Beatles, Mia Farrow, John Lennon és a popzene más hősei. A szitár közkedveltté vált. “Mit csinálsz?” “Szitáron játszom, így meditálok!” Egy pár évig őrületté vált a szitározás, aztán a Beatles kiszállt. Az őrület elmúlt és a Beatles, a pop- és filmsztárok mind azt hangoztatták, hogy az indiai spiritualitás csak humbug, nincs mögötte semmi. A következő reggelen a szitár már nem volt olyan közkedvelt! Elmúlt az őrület és ezt jó jelnek tekintem. Az őrület helyén most a valódi rajongók vannak. A művészetek és a zene igazi kedvelői, akik sokra becsülik más népek kultúráját. Az indiai zene most ezek között rajongók között hódít. Tisztelik és csodálják. Ez jó jel és ez hosszú életű lehet.

Most, hogy sok más nép kultúrájával találkozott, mit szól ahhoz, hogy egyesek az indiai klasszikus zenét “nép- vagy ethnozenéhez” sorolják?

Hehehe! Le szeretném szögezni – eleve nem szeretem azt a szót “ethno” mivel India egyike a föld legrégebbi civilizációinak és zenéjének rendszere is az egyik legősibb. Nem tudom, hogy a nyugatiak miért mondják rá, hogy “ethnozene” – ebben az értelemben mi is mondhatnánk a nyugati klasszikus zenére, hogy “ethno!” Mi mégsem mondtuk ezt soha. Persze a radzsasztáni folkzenét és táncot nyugodtan hívhatja “ethnozenének” vagy “népművészetnek”, de valójában csak két klasszikus zenei irányzat létezik. Az egyik az európai, a másik az indiai. Ezen kívül sok nagyszerű muzsika található a világban, amely szintén túl van ezeken a címkéken!

Elképzelhető-e ön szerint, hogy egy nem indiai születésű ember jártasságot szerezzen az indiai klasszikus zenében, vagy akár a szitárjáték mestere legyen?

Persze, ott van elsőnek Jon Higgins. Lehetséges, de nagyon kell szeretnie és nagyon kell becsülnie az indiai zenét. Bárki tanulhat zenét, kultúrát, nyelveket, művészetet. Ezek a dolgok nem kötődnek helyhez, társadalmi réteghez, vagy valláshoz, mivel túl vannak rajta. Ha például jó csellójátékos akarnék lenni, nem kérdezném, “Pontosan hány év alatt lehetek jó csellójátékos?” Mivel ez csacska kérdés lenne. Ez egy életet kíván! Ha valóban szeretem azt a hangszert, az egész életemet rá kell áldoznom, hogy jó tanártól tanulhassak és hogy gyakoroljak nap, mint nap. Akkor talán jó csellista válna belőlem. Ez egy ilyen dolog. Egész embert kíván.

Tud olyan tehetséges, nyugati zenészt mondani, aki jelenleg gyakorolja az indiai klasszikus zenét?

Az igazat megvallva egy dolgot hiányolok a nyugatiakban – a türelmet. A türelem azt jelenti, hogy amikor azt mondom, indiai klasszikus zenét, vagy bármi mást akarok tanulni, akkor el kell mélyednem benne. Éveken át tanulok, gyakorlok, egy nap mégis feladom. Nem szabad! Akkor értelmetlenné válik, amit addig tettem. Tapasztalatból beszélek, hiszen számos igen tehetséges zenésszel foglalkoztam. Jól haladtak, aztán 6-7 év kemény gyakorlás, áldozatos munka és komoly koncentráció után, mikor már jól haladtak egy reggel azt mondták, “Most megyek egy kis koreai zenét tanulni!” Rendben, az ő ügyük. Az elme egy különös képessége, az egy dologra koncentrálás hiányzott belőlük. Két vagy három út van: egy, ha tényleg előadóművész akarsz lenni; egy másik a “szeretném valamennyire megismerni az indiai zenét” – típusú hozzáállás; és végül, a “saját magam örömére akarok tanulni”. Sok olyan fiúval és lánnyal találkoztam, aki elfogadható szinten játszott szitáron, sarodon. Ott a praktikus oldal: gondolnod kell a jövődre. Ha elkötelezett vagy és tényleg szereted a zenét és valóban csinálni is akarod, akkor csak gyakorolj és koncentrálj és akkor biztosan jó zenész leszel. Persze, kell, hogy legyen gurud, és sok jó zenét kell hallgatnod. Ez teljes embert kíván. Figyelj, gyakorolj, gondolkodj, hogy lehetsz még jobb és hallgass még több jó muzsikust. Így bárki képes jó zenét tanulni és játszani. Mint Peter Row Bostonból, az utóbbi 5-6 évben tanítottam, bár mostanában nem találkozunk, de korábban elég jól játszott. Képes volt nagyon szépen megjeleníteni a rágák érzelmi világát. Aztán az a fiú, Khansahib iskolájából, George Ruckert. Baselben, ott van Ken Zuckerman – ő is jó zenész és szépen játszik sarodon. Korábban lanton játszott. Mindketten amerikaiak. Ha komolyan tanulnak Ali Akbar Khansahib-tól, aki a legkitűnőbb tanár, akit csak találhatnak és ha eleget gyakorolnak, gondolkodnak és hallgatnak, jó előadóművész válik belőlük.

Ali Akbar ugye nem lehet olyan szigorú, mint az apja!

Hehehe! Persze, hogy nem!

Mit gondol a “fuzió”-ról, mint zenei műfajról és arról, hogy indiai hangszerek együtt szóljanak dzsessz, vagy rockzenével?

Ha valaki felhasznál pár skálát, vagy ritmus-patternt az indiai zenéből, az rendben van. De ha azt mondják, “Csínyálok egy kis indiai muzsikát,” és aztán indiai zenét kevernek pop, rock vagy másfajta fúziós zenékkel, azt nem szeretem. Az nem szül jót, hiszen különböznek a gyökerek.

Próbált valaha másfajta muzsikát játszani, mint tiszta indiai klasszikus zenét?

Nem, de a szívem nyitva áll. A világ sokféle zenéjét hallottam. Még a popzenében is van néhány igen jó kompozíció. De a vegyítés ellen vagyok – önök csinálják a saját zenéjüket, én az enyémet – én szeretem az önökét, önök az enyémet, ennyi. Ezeket vegyíteni nem túl jó ötlet.

Pandit Ravi Shankar-nak volt pár érdekes kísérlete Sitar Concerto-kkal, szimfonikus zenekari kísérettel.

Ehhez nincs hozzáfűznivalóm. De én magam nagyon nem szeretem azt felvételt, amit Yehudi Menuhin-nal csinált, “East Meets West.” Sokszor hallottam Yehudi Menuhin-t játszani. Az európai klasszikus zenében ő óriás, de mikor indiai zenét játszik, kisgyermek. Próbálkozásnak elmegy, de egyáltalán nem értek vele egyet. Már az alapötlet sem tetszik. Nem keverhetsz össze bármit bármivel. Nem lehetséges.

Mit gondol, milyen megbecsülése van a klasszikus zenének Indiában?

Mivel India szegény ország, csak kevesek engedhetik meg maguknak, hogy klasszikus zenét hallgassanak. Így volt ez a régi időkben és így van ez most is. Nem is minden indiai szereti a klasszikus zenét, mivel ez elmélyedést igényel. A pop és a filmzene népszerűbb Indiában, klasszikus zenét nem hallgat mindenki.

Gondolja, hogy van akkora művelt hallgatósága a klasszikus zenének, hogy biztosítsa a fennmaradását?

Van és ezért fenn is fog maradni. Néhányan fanatikusan imádják a klasszikus zenét és a gyermekeikkel is megszerettetik. Egyre több ilyen ember lesz.

Vannak ígéretes fiatal művészek – énekesek, vagy hangszeres zenészek – akikből nagy zenész válhat?

Sok tehetséges fiú és leány van, énekesek és hangszeresek egyaránt. De Indiában most nem divatos túl sok időt tanulással, gyakorlással tölteni. Rövid tanulás után mindenki Amerikába akar jönni, hogy pénzt keressen, hogy hírnévre tegyen szert. Ez megmérgezi a légkört. A mi időnkben ez másképp volt. Nincs már az a fegyelem, nincsenek olyan guruk többé és manapság 4-5 év tanulás után a tehetséges fiatalok elkezdenek pénzre, hírnévre vágyni, ezért Amerikába jönnek. Ez nagyon rossz jel. Az igazat megvallva, nincs nagy jövő előtt álló zenész manapság. Ha a mi hozzáállásunkkal nézem, nincsen ilyen. Persze pénzt is kell keresni, de első a zene és minden más csak másodlagos. Először kiművelem magam, megszeretem a zenét, mélyen behatolok a zene világába! Ez a hozzáállás azonban hiányzik. Nem hibáztatom őket, hisz ilyen a világ. Mostanság mindenki súlyos gondokkal szembesül. Gazdasági és más problémák terhelnek minket. Megértem, hogy nehéz koncentrálni, nehéz elkötelezettnek lenni, de vannak, akik anyagilag megengedhetnék maguknak, mégis hiányzik a megfelelő légkör. Még egy dolog: a TV is megeszi a lelket – ugyanis amíg gyakorolsz, nem zavarhat meg semmi. Nehéz manapság olyan helyet találni, ahol a világ dolgaitól el vagy zárva. A videó, a televízió, a rádió, az egész légkör nem kedvez a lecsendesedésnek, mint ahogy a politika és más egyéb sem. Talán majd elmúlik ez is és visszajönnek a régi idők.

A hangszeres zene manapság divatosabb nyugaton?

Innen úgy tűnhet, hogy az igazán jó muzsikusok, mind hangszeres zenészek, holott Indiában a vokális zenét mindig többre tartották. Ez azért van, mert a hangszeres zenét már elfogadta a világ. A szitár nemzetközileg elismert hangszer lett. A vokális zenére azonban nehéz idők járnak. Csak kevesen tanulnak dhrupadot. Nem igazán van rá igény.

Szóval a vokális zene halódik?

Így van. A vokális tradíció él és India számos elismert énekese tartozik hozzá, de jelenleg hangszeres időket élünk. Ötven évvel ezelőtt a hangszeres zene csak másodlagos volt és a vokális zene volt a csúcson. Volt pár kitűnő zenész, de az énekeseket többre becsülték.

Lehet, hogy Allauddin Khan volt a hangszeres zene népszerűségének keresztapja ebben a században?

Biztosan. Nem csak azért, mert annyi nagyszerű zenészt adott a világnak, hanem azért is, mert áttört bizonyos határokat a hangszeres zenében, így új lehetőségek nyíltak meg előttünk. Ez az ő műve.

Mit gondol az indiai klasszikus zenei felvételekről? Önnek sok lemeze jelent meg. Gondolja, hogy az önök tradíciójának fennmaradásához is hozzájárulnak ezek a felvételek?

Amikor egy zenész felvételt készít, akkor tudatosságra törekszik és ezért olyankor nem tudja a legjobbat nyújtani. Bár az is igaz, hogy számos nagyszerű zenész már nincs köztünk és az a legkevesebb, hogy a felvételek által az eljövendő nemzedékek képet alkothatnak az ő művészetükről. A CD-k lassan elérhetővé válnak, és ezeken több mint egy órányi felvétel maradhat fenn, ami jól hangzik. Ne tudom, én miért leszek olyan tudatos, amikor felvételt készítek, de olyankor tényleg nem tudom a legjobbat nyújtani.

Mit gondol a koncertfelvételekről?

Nagyon helyeslem. De csak egy órát szabad játszani, különben vágni kell a felvett anyagot.

Gondolja, hogy a Gramophone Company of India jó munkát végez a kiadás és a promóció területén?

Nem, egyáltalán nem. Manapság mindenki csak a pénzre és dicsőségre hajt. Ez is csak üzlet! Érthető, ha pénzt fektetsz be, akkor valamennyit viszont is akarsz látni. Eddig érthető. Ők azonban inkább a könnyű- és a filmzenére koncentrálnak. Ez is rendben van, hisz tisztes haszonra akarnak szert tenni. De mi van a klasszikus zenével? Ezen a téren semmit nem csinálnak!

Elégedett az eddigi lemezfelvételekkel?

Tegyük fel, hogy jól éreztem magam, azt gondolom szépen fognak előjönni a hangok, aztán technikailag mégsem jön össze minden. Egy lemeztársasággal azonban többé kevésbé elégedett vagyok – ez a francia Sonodisc. Az ő felvételeiket, a hangzásuk minőségét nagyon szeretem. Elég jól sikerült az én Sonodisc lemezem is, Rága Monomanjari. Egy ideje az a kedvencem.

A lemezen megjelent rágák alkotják a repertoárja magját? Hogyan választja ki, hogy mit vegyen fel?

Ez nehéz kérdés! (Nevet) Megpróbálom, ez minden, de nehéz erről beszélni. A rögzítés pillanatában valami megszólal bennem.

A már létező rágák mellett újakat is alkotott!

Igen, néha még mindig kipattan valami a fejemből. Szeretem ezt csinálni. A művészet a médium, amin keresztül bármit ki lehet fejezni.

A guruja útmutatását követve még mindig gyakorol? Naponta hány órát?

Ó, persze, kihagyás nélkül! Csak így lehet csinálni! Naponta olyan négy órát gyakorlok. Nincsen más lehetőség! Nincs rövidebb út, és megalkuvásra sincs lehetőség! Az utolsó leheletig gyakorolni kell.

Hogyan készül fel a koncertekre? Kigondolja előre, milyen rágát fog játszani? Mennyi az improvizáció, a spontán zenei megnyilvánulás?

Amikor egy koncertre készülök, van néhány rága a fejemben. Nehéz ezt szavakba önteni! Szóval a koncert előtt felmerül pár rága, kipróbálom, aztán amikor elkezdem játszani, rájövök, hogy mégsem a hangulatnak megfelelő rágát választottam. Nehéz ezt elmondani! Első sorban azok a rágák merülnek fel, amelyek játékideje megfelel a koncert idejének. Mondjuk 8, 9, 10 óra van, akkor egy ideig tanakszom, szem előtt tartva az időpontnak megfelelő rágákat, aztán vagy jön belső késztetés, vagy nem. Néha meg úgy gondolkodom, “Nem jó! Ez, vagy az mégis jobb lenne. Ezt a rágát már régen játszottam, úgyhogy most ezt fogom játszani.” Ilyenkor koncert közben váltok.

Általában nagyon élvezem, amikor az Államok-béli hallgatóság elott játszom, bár az emberek nem mindig értik, ami a színpadon történik. Mégis a légkör, az előadóterem, az akusztika, meg a figyelmes hallgatóság nagyon bátorítólag hat rám! A nyugodt légkör, a jó hangzás alapkövetelmény.

Az ön zenéje különös költőiségéről híres, meditatív, mégis technikailag virtuóz. Ön végez jógagyakorlatokat? Szokott-e meditálni?

Hatha jogát gyakorlok, de csak a mozgás kedvéért. A zene olyan dolog, amin keresztül megítéltetsz. De ne gondoljon valami különleges dologra. Ez azt jelenti csupán, hogy a zenén keresztül nyilvánulok meg. Nagyon mélyen kötődöm a zenéhez. Senki és semmi mással nem blamálom magamat ebben a világban. Nem érdekel, hogy mások megbecsülnek-e. Tényleg nem érdekel. Kezdetben mindig jobban és jobban akartam játszani. Azt akartam. hogy kitűnő, mennyei legyen a muzsikám. Most már túl akarok lépni ezen az anyagi világon, eljutni oda, ahol nincs megalkuvás. Tényleg ezt akarom. Ez nem csak időtöltés, nem csak szórakozás. A tabla ugyanakkor más lapra tartozik, teljesen más dolog, csupa rafináltság és matematika. A zenésznek fel kell emelnie a hallgató lelkét egészen a világon túlra.

Sok évvel ezelőtt, mikor egy általam lenyűgöznek tartott koncert után beszélgettünk, ön azt mondta, “A lélek húrjait akarom pengetni!” Nagy hatással volt rám, amit a hallgatóság tudatának elemeléséról mondott.

nikhil-banerjee-3

Ez lehetne a mottóm is, de ki vagyok én ahhoz, hogy ilyet mondjak? Néha azt hiszem, semmi vagyok csupán. Vajon, mikor azt mondom, “bizony, én jó zenész vagyok,” olyankor tényleg minden esetben jobban is játszom? Szerintem ez képtelenség és mások sem képesek rá. Nincs befolyásunk ezekre a dolgokra. A virtuozitás sokat jelent, de a zene olyan dolog, ahol a technikát először gyakoroljuk, azután elfelejtjük. Később már a határaimat kell áttörnöm, majd túl kell lépnem rajtuk. Amíg nem vagyok képes meghaladni a saját korlátjaimat, amíg félek az ismeretlenbe hatolni, addig az egész egy fabatkát sem ér! Mert mi a zene célja? A zene nem csak hangok bizonyos kombinatorika szerinti, egymás után való megszólaltatása, és cserélgetése. Minden megszólaltatott hang életre kell hogy keljen bennem! Csak ilyenkor sikerül valami. Tagore írt egy nagyon szép verset erről; szeretem ezt a verset és nagyon sokat jelent nekem. “Akit nem láthatok, akit nem érinthetek, azokat zeném hangja tisztelettel köszönti.” Erről van szó! A zenei légkör az, amiben egy időre elfeledkezhetek magamról. Ez az, ami elemel önmagamtól! Ha önt arcul csapnám, sírna és a zene hangjai is kicsalják a könnyeit. Miért? Mik is azok a könnyek? A teste ételre vágyik, a szelleme, meg a művészetek esztétikájára. Amikor a párizsi Louvre-ban jártam, láttam Leonardo da Vinci híres festményét, a Mona Lisát, percekig csorgott a könnyem! Nagyon megérintett, mint ahogy a nyugati zene is többször megérintett már – igaz sohasem hosszú időre. Amíg ez a megérintettség tart, addig odaát vagy, túl vagy mindenen. Ez nem tartható fenn hosszan, de pillanatokra a jó zene, az irodalom, a költészet, egy szép kép képes arra, hogy elemeljen és olyankor egy időre elfeledkezel a testedről és az azt körülvevő világról. Ez a művészet célja! Mondhatjuk, azt, hogy az Istenhez vezet, vagy az ürességbe, de mindenképpen az anyagi világon túlra. Ez a cél! Ott megszűnsz zenésznek lenni! Te csinálod, te próbálod meg, te indítod el! Te vagy a kezdet! Aztán valami történik.

Allauddin Khansahib nem volt művelt. Egyszerű ember volt, de mindig azt mondta, “Amikor elkezdel játszani, emlékezz a mesteredre. Olyankor, ő megjelenik benned és hajtani fog téged, hogy jó zenét játssz.” Így mondta és mindig, mielőtt elkezdett volna játszani a színpadon, percekig saját mesterére gondolt. Csak a tanpura szólt, és még mielőtt egy hangot is megszólaltatott volna, csak ült, hunyt szemmel és emlékezett. Ez hit! Ezért könnyen megkérdőjeleződik. A 20. században talán nehéz ezt elfogadni, de a zenét nem te hozod létre – néha belülről jön, néha máshonnan. De ez hívja életre! Mikor azt mondom, “Én csinálom,” és valóban cselekszem, akkor tényleg én zenélek? Nem! Ez általában nem így van. Ez egy mérhetetlen nagyságú valami, aminek java része odaát van. Ez a legkiszámíthatatlanabb dolog a világon!

Az ön zenéje nagyon gazdag. Igazi kincsesbánya. Hogyan fogja megosztani a tudását és a technikáját a jövőbeni zenészekkel? Azt állítja, nem akar tanítani és nem is ismerek olyat, aki a tanítványa lenne. Van egyáltalán tanítványa, tervezi-e hogy a jövőben tanítani fog?

Igen, a mesterem módszerét fogom követni; mert szeretem azt az utat. Most még koncertezek és ez teljesen le is foglal, ezért nem tanítok. Szeretek tanítani, de nem marad rá energiám. A nap olyan hosszú, amilyen. A tanítás nem könnyű. Ne higgye, hogyha eljön hozzám, és én megtanítom önnek a Darbari Kanada-t, vagy Nayaki Kanada-t akkor ön boldog lesz, mert tud egy rágát. A tanítás nem ennyi csupán, hiszen a rágával együtt önmagát kell életre hívnia. A tanítás azért nem egyszerű, mert a tanítás folyamatos koncentráció és segítségnyújtás, ami nagyon komoly felelősséggel jár. Ha valakit tanítványul fogadok, akkor minden felelősség az enyém! Ha azt mondja, “Nem látom az utat magam előtt, tehetetlen vagyok,” ez az én felelősségem, nem a tanítványomé. Mindenképpen fejlődni fog, ha én, mint mester jól megtanultam a zenét, akkor a tanítvány is meg tudja tanulni. De a mester mindig keményebben dolgozik a tanítványánál, mivel ébren kell tartania a tanítvány érdeklődését. Ez nem csak pár zenemű megtanítása, ez mindenre kihat. A test és a lélek étvágya, melyben minden mindennel összefügg. A saját tanári utamat fogom járni. Ez azt jelenti, hogy 5-6 év múlva, mikor már kevesebbet koncertezek majd és kevesebbet mozgok majd a világban, akkor először a tanítványok megtalálására fogok koncentrálni. A családom körébe viszem majd őket. Etetem, ruházom őket. Mindent tőlem kapnak majd. De hét lakat alatt fogom őket tartani. “Ebben a négy évben, se mozi, se tévé. Mindig csak a gyakorlás hallatsszék ki a szobátokból.” Ha elfogadok valakit tanítványomul, akkor tudom, hogy minden, amit teszek, hatással van rá. Ezért nem szedhetek fel bárkit az utcáról. Igazi elkötelezett tehetségekre van szükség, akik képesek napi 12 órán át gyakorolni. Ezért, ha valakit tanítványul fogadok, annak azt fogom mondani, “A következő években semmire nem lesz gondod. Minden felelősség az enyém. Mindened meglesz: étel, ital, szállás, öltözet! Nem kell a világ dolgaival törődnöd. Te csak gyakorolj!” Persze mindig kéznél leszek, hogy segítsek. Ez a legjobb út, ezért fogom így csinálni. Néhány tanítványom lesz csupán. Olyan 8-10 év körüli fiúk, akik családtagként fognak a házamban lakni. Akkor ugyanis biztos lehetek, hogy öreg napjaimban szép zenét fogok hallgatni! (Nevet) Ez a legjobb, amit tehetek. Ha valakinek tényleg át akarod adni a tudásodat, vedd magadhoz és mindig legyen melletted. A reggeli sétáidon, a koncertjeiden, mindig. Legyen veled, hogy a szemed mindig rajta tartva formálhasd a lényét. Csak téged fog ismerni, senki mást. Ez az egyetlen út van.

1985. november 9.
© Ira Langarten

nikhil-banerjee

Nikhil Banerjee 1931-1986