Rajeev Janardan

Pandit Rajeev Janardant virtuozitása, iletve a személyéből áradó érzelemgazdagság és állandó derű napjaink legnagyszerűbb szitárosává tette. Rajeev Janardan számos technikai ötlete mellett egy teljesen új generációs szitár-fajtának is a feltalálója. Mellesleg hosszú ínséges évek után ő és Dr. Kamala Shankar az első hindusztáni klasszikus zenészek, akik felléptek Magyarországon.

Az interjú 2005. augusztus 14-én készült Delhiben.

Tóth Szabolcs: Ön zenészcsaládban született?

Rajeev Janardan: Nem, de úgy tűnik zenészcsaláddá lettünk. A bátyámmal gyerekkorunk óta zenét tanulunk és most mindkettőnk felesége is kitűnő zenész, úgyhogy a következő generációnak, melynek első tagja már körünkben van már más lesz az élete.

Ugye, a bátyja kisfiáról beszél, aki most két éves. Mikor fogja elkezdeni tanítani?

(nevet) Egy éves kora óta tanítom már és figyelje meg, hogy már érti a tintálát és a jhaptálát (16 és 10 ütemes ritmusciklus). A zenélést nem lehet „túl korán” elkezdeni.

Hogyan kezdett el zenét tanulni?

Hat éves koromtól vokális zenét tanultam és három évembe telt, míg megértettem, hogy a tanárom nem igazán szeret engem és nem is nagyon akar tanítani. Közben kiderült, hogy a szitár sokkal jobban érdekel. Ekkor történt az, hogy apám vett egy kazettát, amin Vilayat Khan játszott egy Darbari Kanada nevű rágát és az a felvétel teljesen elvarázsolt. Annyira, hogy nem sokkal ez után, apám egy barátjának ajánlásával elmentem az Imdad Khani Gharana egyik legnagyobb élő mesteréhez Pandit Bimalendu Mukherjee-hez, hogy megkérjem, fogadjon tanítványává.

Bimalendu Mukherjee egyből bevezetett a zeneszobájába, kezembe adott egy olyan típusú szitárt, amilyet még nem is láttam azelőtt én meg elkezdtem játszani a Rága Darbari Kanadát, úgy ahogy a kazettáról megtanultam. (Kifinomult hangrendszere miatt hagyományosan ezt a rágát tanítják legutoljára, vagyis ez körülbelül olyan, mintha valaki elmegy egy tanárhoz, hogy zongorázni tanuljon és megpróbálja eljátszani neki Rachmanyinov III. zongoraversenyét). Ő elfogadott tanítványának, sőt nekem ajándékozott egy szitárt is és attól kezdve nyolc évig éltem a házában. A mesterem minden nap reggel nyolctól délután 3-ig tanított, aztán gyakoroltam. Pandit Bimalendu Mukherjee

Az indiai hagyomány szerint az igazi mester mindent megoszt a tanítványával, hiszen egy mestert az tesz mesterré, ha képes hibátlanul átadni a zenei hagyományt a következő generációnak. Pandit Bimalendu Mukherjee egy ilyen ember. Igazi csoda, hogy még vannak ilyen mesterek.

Mikor volt az első koncertje?

16 éves koromban.

Hogyan lett az All India Radio zenésze?

19 évesen feljátszottam két rágát. Az egyik a Rága Darbari Kanada volt, a másik pedig egy ún. Bara Svara Pilu, amiben a kromatikus skála mind a 12 hangja megtalálható. Elküldtem az All India Radio-nak (AIR) és postafordultával jött egy szerződés, hogy alkalmaznak. Akkor odaálltam a mesterem elé, hogy elmennék dolgozni, mert gondolnom kell a családomra is. Õ szörnyen dühös lett. Azt mondta, hogy akik elhagyják a mester házát, azok gyakran elvesznek az élet útvesztőjében és legtöbbjük nem is lesz zenész. 6 évembe tellett, míg sikerült bebizonyítanom neki, hogy tényleg a zenének szentelem az életemet. 6 év után újra elfogadott és azóta is tanulok tőle, de persze már nem lakom vele.

Meddig tart ez a tanulás?

Minimum az életem végéig. (nevet)

Mi a szerepe az All India Radio-nak napjainkban?

Körülbelül egy évszázaddal ezelőtt az AIR váltotta fel a hagyományos rendszert, melyben a zenészek egy-egy uralkodó alkalmazásában voltak és így volt idejük és helyük gyakorolni. Most az AIR tölti be ezt a szerepet. Havonta általában egy szólókoncertet adok a rádióban, a többi időmben gyakorolhatok.

Kiknek a zenéjét hallgatta fiatalon?

Az énekesek közül Bade Ghulam Ali Khan, Faiyyaz Khan. Abdul Karim Khan, Amir Khan-t szerettem. Mind nagyszerű énekesek voltak, akik egy ősi zenei szemléletet képviseltek. A szitárosok közül pedig csak Vilayat Khan-t hallgattam.

Milyennek látja magát, mint Gurut?

A guru számomra azt jelenti: valaki, aki mindent tud. Én nem tudok mindent, hiszen még mindig tanulok. Ha magamat mesternek, gurunak tartanám, akkor az az én önzésemről, az én egómról árulkodna. Az, hogy vannak tanítványaim, az csak azt jelenti, hogy bizonyos emberek képesek tanulni és ebben én egy kicsit a segítségükre lehetek, de ettől még nem szabad, hogy gurunak tartsam magamat. Ez csak az egó csapdája volna. Az, hogy ha egy tanítványom szépen játszik, az az ő érdeme és nem az enyém. ő gyakorol, ő értelmezi a zenét és ő fogja a kezébe a szitárt. Ha egy tanítvány nem képes befogadásra, akkor hiába is tanítanám, nem lenne eredménye. Szóval minden a tanítvány saját érdeme.

Ön pszichológusi diplomát szerzett. Mikor dőlt el, hogy csak a zenének fog élni?

Olyan négy éves koromban (nevet). A pszichológiát szeretem, de világ életemben a zene érdekelt igazán. Soha nem kellett választanom, hiszen előbb alkalmaztak zenészként, mintsem elkezdtem volna pszichológiát tanulni.

Hogyan jellemezné az indai klasszikus zenét?

Az indiai klasszikus zene a kreativitásról és az érzésekről szól. Egy rága megszólalásakor minden egyes hangnak és minden egyes hangköznek, de a hangok közti csendnek is meg van a maga sajátos és minden rágára jellemző, egyedi szerepe. Mivel érzései mindenkinek vannak egy figyelmes hallgató el tudja dönteni, hogy az a zene, amit éppen hall, milyen érzéseket kelt benne, vagy, hogy egyáltalán hatással van-e rá. Érzelmek nélküli rága ugyanis nem létezik.

Hány díjat nyert az életében?

Soha nem számoltam össze és gyakorlatilag mindet el is ajándékoztam barátaimnak, tanítványaimnak. Mit csináltam volna velük? Öreg napjaimban inkább a tanítványaim zenéjét szeretném hallgatni és nem egy trófeákkal teli szobában csücsülni egyedül, csendben. (nevet)

Több kritikus önt tartja a jelenleg koncertező legkitűnőbb szitárosnak. Mit szól ehhez?

Semmit. A zene a fontos, minden más csak mellékes dolog. De persze örülök, ha más is szereti a zenét.

Mi az ön stílusának, az ún. Imdad Khani Gharanának a jellegzetessége?

A gharana, azt jelenti egy bizonyos házra, egy bizonyos iskolára jellemző stílus. Az én iskolám az Imdad Khani Gharana, ami egy nagyon régi elven alapszik, miszerint a szitárral reprodukáljuk a hindusztáni khyal énekes stílust. Ezt már régen kitalálták, de csak az elmúlt században lett lehetőség a technikailag maradéktalan megvalósítására. Ennek a végső kimunkálása a 2004-ben elhunyt Ustad Vilayat Khan érdeme. Persze minden gharanának, így például Maihar Gharanának (Ravi Shankar stílusa) is megvan a maga sajátossága és a maga különlegessége. Egyik sem több, vagy jobb a másiknál. A lényeg mindig az, hogy az egyes zenész hogyan tudja előhívni a hallgató érzéseit.

Szeret Európában koncertezni?

Az érzések egyetemesek. Vagyis nem kell indiainak lenni, hogy valaki ismerje az örömöt, a szomorúságot, vagy a hősiességet. A lényeg, hogy figyeljenek és a nyugati hallgatóság nagyon fegyelmezett. Nem kell tehát ismerni az indiai klasszikus zene rendszerét. Elég a puszta figyelem.

…és Indiában, hogy van ez? Az indiai hallgatóság soraiban vannak olyanok, akik ismerik a klasszikus zene rendszerét. Tudják, hogy például a Bageshri rágának mi a jellemzője. Ezért az indiai közönség minden egyes jól sikerült frázist meghálál. Ez persze nagy segítség az előadónak, hiszen minél jobban élvezi a hallgatóság, az előadó annál jobban inspirálva van. Ugyanakkor ez a legnagyobb kihívás is, hiszen egy több száz éve játszott rágát már jól ismer a hallgatóság és szükség van valami különleges technikára, új ötletekre, hogy a figyelem megmaradjon. Ez persze szintén nagyon inspiráló lehet.

Egy koncerten mennyi az improvizáció és mennyi az előre kimunkált részlet?

A java része spontán improvizáció, amelyben a hosszú évek alatt tanultaktól életre kel a rága. Ez egy olyan aktus, amelyben a megszülető zene már nem az én zeném, hanem valaminek a megnyilvánulása, ami túl van a megértésen. Ez a szellem spontán megnyilvánulása. Ott van például a már említett Darbari Kanada Vilayat Khantól. Ami azon a felvételen történik, az egyszerűen nem reprodukálható újra. Valami nagyon misztikus dolog esett meg akkor.

Ön kitalált egy teljesen új fajta szitárt. Miért volt erre szükség?

Sajnos a szitár egy nagy és igen sérülékeny hangszer. A fő rezonánsa egyszerű tökhéjból készül és ez nagyon könnyen törik. Ha pedig a tök megsérül, akkor oda a szitárra oly jellemző hangzás. Ezért gondoltam arra, hogy kéne egy olyan szitárt csinálni, aminek nem tökből, hanem fából van a rezonánsa. A hagyományos fa kulcsok helyett pedig a nyugaton használatos hangolókulcsokkal lehetett a test méretét csökkenteni úgy, hogy a játékra használt felület nagysága nem változott, vagyis a zenész nem érzi a különbséget. Szerencsére Bishan Das, a delhi-i Rikhi Ram hangszerkészítő műhely alapítója meg tudta csinálni a hangszert és mondhatom, kitűnő hangja lett. De ez persze nem az én érdemem, hanem a hangszer elkészítőjéé.

Milyen gyakran ad koncertet?

Havonta átlag egyszer lépek fel. Egyrészt a gyakorlás és a belső megélés sokkal fontosabb, mint a szereplés, másfelől pedig amikor már harmadszor hívnak egy fesztiválra, akkor inkább ajánlok valakit magam helyett, hisz annyi kitűnő muzsikus van ebben a hatalmas országban.

Hány lemezfelvétele van?

(nevet) Egy sincs. A mesterem például soha nem készített lemezfelvételt. Vilayat Khan 42 éves korában rögzítette az első lemezét. Én most 38 éves vagyok. Hova sietnék. A jó zenéhez idő kell, a jó zenének meg kell érnie.

Mi a véleménye arról, hogy a legutóbbi rádiókoncertje után azt a kritikát kapta, hogy „30 éve nem született ilyen szitárfelvétel Indiában és talán csak egy valaki tudott volna ilyen Rága Yaman-t játszani az elmúlt században”?

itt meghallgatható annak a bizonyos Rága Yamannak a gat tétele (részlet)

‘Rag, rasoi, pagdi kabhi bhi bigad sakta hai’

(A rága, az étel és a turbán soha nem lesz ugyanolyan még egyszer – indiai közmondás). Vagyis, akárhogy is játszottam egyszer, ha nem dolgozom keményen, akkor minden tudás elvész. Még jobban oda kell figyelnem, hiszen az, amit csinálok nem rólam szól, hanem a szitár és a zene szépségéről. Én csak egy egyszerű médium vagyok.

© Tóth Szabolcs